Sztolár Miklós
JELZÁLOGJOG
„A jelzálogjog fogalmát elõbb csak az ingóságokra, ingatlanokra, majd az élõ és elhunyt személyekre, sõt az emberi lélekre is kiterjesztették. Az így szerzett jog birtokosa akár élõ embereken érvényesíthette akaratát."

Félfogadás.

A metropolisz ütõerét elárasztotta a lázasan kavargó tömeg, válogatás nélkül maga mögött hagyva gondot, dicsõséget, megaláztatást, mindent, amivel ez a nap megterhelte vagy megajándékozta.
A Jelzálogjegyzési Hivatal üvegfalú épülete hatalmas kaleidoszkópként emelkedett a város fölé. A tizenhetedik emelet egyetlen kivilágított szobájában, egy széles íróasztal mögött elgyötört arcú fiatal férfi ült. Az elõtte levõ hatalmas vekker nem nagyon illett a szoba minden szempontból korszerû, bár egy kicsit sivár berendezéséhez. Ablakok nem voltak, a metropolisz panorámája egy üvegfalon keresztül tárult a látogatók elé.
Tekintete a vekkerre tévedt, ekkor azonban a folyosóról behallatszó egyenletes morajlás egy pillanatra felerõsödött, majd az ajtócsukódás újra kizárta a külvilágot.
– Foglaljon helyet, parancsoljon – szólt oda a belépõnek.
Még mindig a vekkert nézte. Megszokta már, hogy a szinte soha nem reagálnak erre a mondatára, ezért az ajtó felé fordulva újra megszólalt.
– Üljön le, kérem.
Az ajtó mellett álló nõ a karosszékhez lépett, és leült. A férfi szemrebbenés nélkül nézte újabb kliensét, azon morfondírozott, vajon milyen lehet ez a nõ festék nélkül. Nem tudta kitalálni.
– Már hónapok óta figyelem... - kezdte volna a nõ, de a hivatalnok a szavába vágott.
– Bocsánat, kié a jelzálogjog?
– Hogyhogy kié? Hát az enyém. - válaszolt a nõ méltatlankodva.
A hivatalnok maga elé rántott egy kitöltetlen ûrlapot, majd gyors egymásutánban kérdezni kezdte ügyfelét.
– A jelzálogjog alapja?
A nõ feledve sértõdöttségét, azonnal válaszolt. Amilyen könnyen sértõdött, olyan gyorsan felejtett.
– Alanyi jog, vagy a gyengébb joga. Ahogy tetszik. - mondta, és elmosolyodott.
A hivatalnok a nõre sandított, majd megismételte az utolsó félmondatot.
– "... a gyengébb joga." Idegen jelzálogjog?
A nõ elgondolkodott egy pillanatra, úgy válaszolt.
– Ami volt, azt átvettem a jogosulttól.
– A jelzálogjog határideje?
– Nincs határidõ.
– Mindhalálig. - jegyzetelt szorgalmasan a hivatalnok.
Elmosolyodott, és hátradõlt karosszékében.
– Elnézést kérek a formai kérdésekért, de ezek nélkül nem megy.
Hátradõlt fejtámlás karosszékében, várakozóan ügyfelére nézett, aki mély lélegzetvétel után folytatta beszámolóját.
– Hónapok óta figyelem. Újabban egyre többet hallgat...
Itt a nõ egy pillanatra megállt, fürkészõ pillantást küldött a hivatalnok felé.
– Soha nem voltak titkaink egymás elõtt, most pedig hallgat. Már öt hónapja. Én nem akarok beleavatkozni a dolgaiba, - folytatta - sõt örülök, ha másokkal is barátkozik, de ez a hallgatás az idegeimre megy. Semmit nem mond. Érti? Semmit.
– Idegen befolyás alá került. - állapította meg a hivatalnok mintegy magának.
A nõ meghökkent, szemében ingerültség villant. A hivatalnok rezzenéstelen arccal várt.
– Milyen eljárást kíván?
– Még nem döntöttem. Nem tudom. - bizonytalanodott el a nõ.
Teljesen magába roskadt, ez már a hivatalnokot is megzavarta.
– Kérdezhetek valamit?...  Mikor tette rá a jelzálogjogot?
A nõ bensõségesen elmosolyodott.
– Óh, már 7 éve, és észre sem vette. Egészen mostanáig nem is volt semmi baj,...
– "Ha máshol találkozunk, talán már rajtam lenne a jelzálogjog" - gondolta a hivatalnok, miközben az elõtte ülõ kifogástalan alakú, igen elegánsan öltözött nõt vizsgálta tekintetével.
Új ötlete támadt.
– És ha elengedné?  A szabadság néha csodákat tesz.
A nõ arcvonásai egy pillanat alatt megkeményedtek.
– Soha nem fogom elengedni. Maga nem ismer engem. - jelentette ki, majd felemelte a hangját - Ide pedig nem azért jöttem, hogy tanácsokat osztogasson nekem.
– Bocsásson meg, kérem, túlléptem a hatáskörömet. - mondta azonnal a hivatalnok.
A nõ szemlátomást megnyugodott. Gondolkodott egy ideig, majd a hivatalnokhoz fordult.
– A hallgatási jog megvonását kérem.

Esti fények

A következõ ügyfél egy igen jólöltözött, és fõleg magabiztos férfi volt. Magabiztossága udvariassággal és visszafogottsággal ötvözõdött. Mikor belépett, a hivatalnok rögtön hellyel kínálta, de a látogató állva maradt.
– Ha megengedi, becsuknám a külsõ ajtót is. – mondta kimérten.
Vissza akart lépni a kettõs ajtóhoz, de a hivatalnok megelõzte.
– Óh, természetesen. – mondta, és gondosan becsukta az ajtót.
A látogató az üvegfalhoz lépett, a túlsó oldalon lüktetõ metropoliszt figyelte. Várt. A hivatalnok visszaült íróasztalához.
– Foglaljon helyet, kérem. – kínálta újra hellyel ügyfelét, aki azonban nem ült le.
Nem tudni, miért, de a hivatalnokot nagyon idegesítette vendége hosszú, indokolatlan ácsorgása.
– Mondja, nem volt még olyan érzése, hogy Ön itt egy céltábla? – kérdezte a férfi még mindig az üvegfal felé fordulva.
– Hát igen, sokan bebámulnak ide, de már megszoktam. – válaszolta mintegy mellékesen a hivatalnok.
Az ismeretlen férfi a hivatalnok felé fordulva újra nyomatékot adott állításának.
– De Ön akkor is céltábla. - ismételte magát, ezúttal már nem kérdõ, hanem állító hangsúllyal.
A hivatalnok zavarba jött, nem akarta ügyfelét még véletlenül sem megbántani, de a kérdés, ami most már nem pusztán kérdés volt, nem maradhatott megválaszolatlanul.
– Mindannyian céltáblák vagyunk, Ön is az. Talán nem?  - vette fel a kesztyût.
Ellenfele nem reagált azonnal. Egyenesen a hivatalnok szemébe nézett, úgy válaszolt.
– Csakhogy köztünk van egy óriási különbség – mondta, és megvárva a hivatalnok kérdõ pillantását, folytatta - Rajtam golyóálló mellény van.
A hivatalnok elmosolyodott.
– Rajtam pedig nem fog a golyó. - vágta rá azonnal, de mire befejezte a mondatot, a mosoly eltûnt az arcáról.
A látogató komor maradt.
– Ha elfogadna egy jó tanácsot, - mondta lassan, szinte szomorúan - ezt azért ne próbálja ki.
– Leült a hivatalnokkal szemközti székbe, és otthonosan elhelyezkedett.
– Azt hiszem, rátérhetünk a tárgyra. A Momentum Társaság képviselõje vagyok. - mondta hangot váltva, most már könnyedén, szokványos társalgási hangon.
Bemutatkozása - várakozásával ellentétben - nem enyhítette a hivatalnokban a feszültséget.
– Nem egészen értem a dolgot, tudtommal nekik nincs bejegyzett jelzálogjoguk nálunk. Vagy talán máshol jegyeztetik? - kérdezte.
– Így is lehet mondani, de inkább úgy fogalmaznék, hogy saját könyvelésünk van.
A hivatalnokban már körvonalazódott ügyfele szándéka, de ennek semmi jelét nem akarta adni. A férfi folytatta.
– Nos, néha gondunk van egy-egy jelzálogjogunk érvényesítésénél, ezért aztán arra gondoltunk, hogy a végsõ lépés megtétele elõtt Önhöz fordulunk. Végül is mindenkinek – így ügyfeleinknek is – jobb, ha kapnak még egy lehetõséget.
– Gondolom, nem az engedélyemet akarják kikérni - vetette közbe némi szkepszissel a hivatalnok.
A férfi elgondolkodott egy pillanatra, majd folytatta.
– Hát nem egészen, inkább a segítségére lenne szükségünk. A következõt kérjük: Nekünk problémánk támad valamelyik ügyfelünkkel, Ön kiküld neki egy jelzálogjog érvényesítési végzést, hogy milyet azt az Ön fantáziájára bízzuk, ez egyébként is mindig az illetõtõl függ. Lehetõleg éreztesse az illetõvel, hogy valóban nagy bajban van, de mindig tegye hozzá, hogy "természetesen az ilyen eseteket mindig felülvizsgáljuk". Ennyi az egész.
Kémlelni kezdte tárgyalópartnere arcát, majd hozzátette.
– Ami a lelkiismeretét illeti, ne felejtse el, hogy tulajdonképpen segít ezeken az embereken. Százszor jobb nekik egy hivatali tévedés, mintha rögtön a saját könyvelésünk szerinti jelzálogjogot érvényesítenénk rajtuk. Ezt tartsa szem elõtt.
A hivatalnokra nézve eszébe jutott még valami.
– A reklamációk miatt ne fájjon a feje, nem lesznek túl gyakoriak. Adminisztrációs tévedésre mindig hivatkozhat, arra kérném azonban, hogy ezt csak végsõ esetben tegye.
A hivatalnok csapdába esett, magánéletében ugyanis úton-útfélen ennek a szervezetnek az alattomosságát hirdette. Kíméletlenségérõl csak azért nem beszélt, - noha teljes mértékben tisztában volt vele - mert nyilvánvalónak tartotta. Most pedig itt ül vele szemben ez az ember, akit csak néhány perce látott elõször, az üvegfal mögött pedig a lassan sötétségbe burkolódzó metropolisz, új alakokkal, régi árnyakkal.
– Ne válaszoljon azonnal. Gondolja meg, jól gondolja meg. - folytatta a férfi, miközben felállt - Ezt szeretem ebben a városban, a fényeket, az esti fényeket. Ön ilyen szempontból is kivételes helyzetben van. Szinte mindig láthatja õket.
Az automatika idõközben bekapcsolta az épület külsõ világítását, ezzel is hangsúlyozva a hivatal kirakatjellegét. A látogató ablak felé fordult.
– Persze a fény útja megfordítható. - tette hozzá mintegy mellékesen, miközben felállt - Köszönöm, hogy ilyen türelmesen végighallgatott. A viszontlátásra.
Kezet nyújtott a hivatalnoknak, aki idõközben már kilépett az íróasztal mögül.
– Viszontlátásra - fogadta a kéznyújtást a hivatalnok, majd a kettõs ajtóhoz kísérte vendégét.
– Csapda, olyan, mint a többi - mondta a férfi, mialatt a hivatalnok a kettõs ajtót nyitotta.
 A férfi után a hivatalnok is kilépett a folyósóra.
– A félfogadási idõ lejárt - mondta a várakozóknak - Már csak egy ügyfelet tudok fogadni. Ki a következõ?
Egy - a sarokban meghúzódó - lány felemelte fejét, jelezve, hogy õ jön. A hivatalnok a felé fordult.
– Kérem, várjon néhány percig.
A lány felnézett, nyugtázóan bólintott, majd visszasüllyedt magányába. A hivatalnok visszament irodájába, leült az ügyfelek székébe, és a város felé fordult. A fényeket figyelte.

Egy eltévedt ügyfél.

Így ült egy ideig, majd felállt, és behívta a lányt. Sokáig hallgattak. A hivatalnok, mikor látta, hogy a lány nem tud belekezdeni mondandójába, halkan megszólalt.
– Figyelek. - mondta.
 A lány egy kedves pillantással rögtön nyugtázta figyelmességét, de tovább hallgatott. A hivatalnok észrevette, hogy a lány kissé bandzsa, és ez a bandzsaság sajátos szépséget varázsol arcára.
– Egy jelzálogjogomról szeretnék lemondani. - kezdte  - Úgy tudom, ilyen ügyekkel is foglalkoznak.
Kérdõn, nagyon szomorúan nézett a hivatalnokra.
– Igen, ezek az ügyek is hozzánk tartoznak. - válaszolt azonnal a hivatalnok.
Szemét nem tudta levenni az egyujjas kesztyûkrõl, amiket a lány a kezében szorongatott elegáns retikülje mellett.
– Megszerezte az érintett hozzájárulását? Gondolom, tudja, hogy különben nehezen fog menni a dolog.
A lány ugyanazon a színtelen hangon válaszolt.
– Még nem tud róla, de én már döntöttem.
–  Ebben az esetben két tanura lesz szüksége, akik igazolják... - kezdte volna a hivatalnok, a lány azonban közbevágott.
– Szeret. És nem akarom bántani.
A hivatalnok más esetben talán megkérdezi, hogy "akkor, mi dolga nálunk", most azonban szólni sem tudott, ilyet még nem hallott pályafutása során: "nem akarom bántani". A lány látván, hogy a hivatalnok gondolatai holtvágányra álltak, megtörte a csendet.
– Csak azt szerettem volna megtudni, van-e valamilyen fájdalommentes eljárásuk.
– Sajnos nincs. Itt csak fájdalmas eljárások vannak. Szenvedõ fél nélküli ügyet még nem folytattunk le. Ez egy ilyen hivatal. Még az ellenségeimnek sem kívánom, hogy idekényszerítse a sorsuk. Magának nincs szüksége ránk, higgye el. Aki ilyet mond, hogy „nem akarom bántani", az rossz helyre jött.
Mindketten hallgattak. A közelben baleset történhetett, a szoba falán is végigfutott néhány fényhullám egy-egy vijjogó hang kíséretében, de egyikük sem figyelt rá.

Nina.

 Ez a napja is úgy zárult, mint a többi. A lány elment, õ pedig, mint az utóbbi hónapokban oly sokszor, most is egyedül maradt az épületben. Táskájába tette vekkerét, gondosan bezárta a kettõs ajtót, majd a kamerák kereszttüzében elindult a kijárat felé. Odaköszönt az éjszakai portásnak, aki távozása után a bekapcsolta a bejárati riasztót. Mikor kilépett az utcára, végképp magára maradt.
Évek óta egyedül élt. Féltve õrzött függetlensége, elõbb magánnyá, majd kínzó egyedüllétté változott. Néha-néha megjelent a "tõzsdén", de egy idõ után elege lett az "adok-veszek"- bõl, õ keresett valakit. Ekkor találkozott Ninával.
A téren, ahol áthaladt, már az összes utcalány ismerte, bár soha egyikükkel sem ment el. Szerettek vele beszélgetni, jó hallgató volt. Nina már távolról észrevette.
– Szia! – kiáltotta, és elindult felé.
A téren éppen kihalt volt, sem strici, sem kuncsaft nem volt a közelben.
– Sziasztok. - köszöntötte õket a férfi.
A sarkon elegáns, ezüstszürke gépkocsi fordult be. Lépésben haladt a lányok elõtt. Ninánál lassított, de a benne ülõ férfi látván, hogy a lány nem figyel rá, továbbindult.
– Gyere, mára végeztem. - hívta Nina barátját.
– Összetéveszt valakivel, egyébként sincs pénzem. - válaszolta a férfi.
– Hát, az nagy hiba. – nevetett rá a lány – Na, gyere.
Elnevették magukat.
– Ez a Nina meghülyült... - hallatszott a háttérbõl.
Mikor a férfi elõször ment át a téren, sejtelme sem volt arról, hogy hol jár. Ninát egyedül találta, odalépett hozzá, és megszólította. A lány nagyon meglepõdött az udvarias hangon, de rögtön tisztázta a félreértést, és bemondta a napi árat. Errõl a kis közjátékról csak õk ketten tudtak.
– Hogy vagy? - kérdezte a férfi.
Már a tér túlsó oldalán jártak, Nina belekarolt a férfiba. Idegen szemlélõ meg nem mondta volna, hogy a lány néhány perce még a kocsisoron volt. Nina hallgatott a férfi tudta, hogy még mindig ugyanaz a kérdés foglalkozatja.
– Nina, rajtad nincs jelzálogjog.
– Csak eladtam magam.
A férfi megkeményedett.
– Az nem számít. Az a lényeg, hogy nincs rajtad jelzálogjog. Nem zsarolnak, nincs lelkiismeret furdalásod, szabad vagy, mit akarsz még? A többi csak pénzkérdés.
– Még hogy szabad? És te? – kérdezte nevetve Nina, és átölelte a férfit.
Néhány lépés után elnyelte õket a város legszûkebb, egyben legveszélyesebb utcája. A fegyverhasználat aránylag ritka volt, de sebesültet még nem vittek ki innen. A figyelõk már hozzászoktak, hogy Ninát idõnként egy - az átlagnál magasabb, hosszúléptû, és minimum õrültnek tekinthetõ - férfi kísérgeti. Amolyan hivatalnokféle. A férfi tudta, hol jár, de egészen a mai napig úgy sétált végig itt Ninával, mintha a város egyik fényesen kivilágított sugárútján lenne. A Momentum Társaság képviselõjével folytatott egyoldalú beszélgetése óta sajátos szemüvegen át látott mindent, ami ebben a különös városban történt.
Mikor kiértek az utcából, a lány felfigyelt rá, hogy a férfi már percek óta hallgat. A padokat és a játszótér hintáit megvilágító Hold most eltûnt egy pillanatra, sötétség borult a parkra. Nina barátjához simult. A férfi megállította, és magához húzta, ennél többet nem tudott mondani.
– Mi a baj? - kérdezte halkan a lány.
A férfi elengedte a Ninát, és tovább ment.
– Hosszú... - válaszolta nagysokára egy kavicsot rugdosva, de gondolt egyet és hangot váltott - Tulajdonképpen röviden is lehet fogalmazni. Gyáva vagyok, ennyi az egész.
Nina hallgatott, megérezte, hogy a férfi nagy bajban van.

A hivatal új arca.

Másnap reggel munkába menet megállt az üvegtorony elõtt. Szobájában a takarítónõ éppen a hamutartót helyezte el gondosan íróasztalán. Az üvegtáblák ragyogtak a tisztaságtól.
A korai idõpont ellenére már vártak a hivatalnok érkezésére. Az ügyfél egy kopaszodó úr volt, amolyan régi vágású úriember, öltönyben, nyakkendõvel, kalappal az egyik, finom faragású sétapálcával a másik kezében, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csak a könyökvédõ hiányzott róla.
A hivatalnok köszöntötte, és sietõs mozdulatokkal kinyitotta irodája ajtaját. A szobában már szólt a telefon. Az íróasztalhoz lépett és felkapta a kagylót.
– Jelzálogjegyzési Hivatal. Jó reggelt kívánok.
– Jó reggelt magának is. Bocsásson meg, hogy zavarom. - hallatszott a telefonból egy lassú, kimért, ismerõs férfihang - Tegnap este már beszéltünk, bizonyára nem felejtett el. Az ajtó elõtt ülõ kopaszodó úr érdekében kérjük a segítségét. Elõre is köszönjük. Nyugodjon meg, mi semmit sem felejtünk, se jót, se rosszat. Efelõl biztos lehet. Viszonthallásra.
– Viszonthallásra - válaszolta gépiesen a hivatalnok. A kagylóból, ami a kezében maradt, halk kattanás hallatszott.
Lassú mozdulattal helyére tette a telefonkagylót. Az üvegfalhoz ugrott, keresett valamit tekintetével, de az arcnélküli metropolisz minden kérdésére megtagadta a választ. Ekkor vette észre, hogy még mindig kabátban van. Levette kabátját, és kilépett a folyósóra.
– Tessék befáradni. - invitálta a hivatalnok ügyfelét.
A kopaszodó úr felállt és a hivatalnok elõtt belépett az irodába. A hivatalnok hellyel kínálta, majd leült az íróasztal túlsó oldalán.
– Kérem szépen, - kezdte az úr – kaptam Önöktõl egy végzést. – mondta, és felmutatott egy papírlapot. - Idézem: "Különös veszélyességükre való tekintettel elrendelem Nevezett összes fellelhetõ szabad gondolatának zárolását, mellékbüntetésként Nevezettet meghatározatlan idõre eltiltom minden kedvelt tevékenységétõl, úgy, mint,...". És így tovább.
Lélegzetvételnyi szünet után folytatta. Hangján az iróniának még az árnyalata sem érzõdött, minden szavát nyugodtan, indulatmentesen mondta, felháborodása azonban még visszafogottsága ellenére is érezhetõ volt.
– Én már semmin sem csodálkozom, ismerem az Önök tévedhetetlenségét, valamint precizitását is. Mégis megkérdezném, nem lehet, hogy ezúttal kivételesen tévedésrõl van szó?
– Szabad megnéznem?
Az úr a hivatalnok kezébe adta a magával hozott iratot. A hivatalnok szemével végigfutotta az írást, és a lap alján meglátta aláírásának tökéletes másolatát.
Az ügyfél csodálkozva figyelte a hivatalnokot, aki szemlátomást izgatott lett, de gyorsan összeszedte magát.
– Meg kell Önt nyugtatnom, egészen biztos, hogy hivatali tévedés történt. Ezért szíves elnézését és bocsánatát kérjük.
– Gondolja, hogy ennyi elég?!
– Nem, tudom, hogy ez nem elég. Az ügyet mindenképpen kivizsgáljuk, ehhez azonban szükségünk van a végzésre, természetesen errõl átvételi elismervényt adok.
A hivatalnok kiállította, és átadta az átvételi elismervényt ügyfelének. Mindketten elindultak az ajtó felé. Az ügyfél megtorpant.
– Másolat nem lenne megfelelõ? Nagyon rossz tapasztalataim vannak az efféle ügyekben.
– Ebben az esetben nem, a kivizsgáláshoz az eredeti példány szükséges.
Az ügyfél után a hivatalnok is kiment irodájából. Felment a következõ emeletre, és bekopogott a lift melletti ajtón. Miután kiszóltak az irodából, belépett. Zömök, szürketekintetû férfi fogadta. Gondosan becsukta maga mögött a kettõs ajtót. Úgy nézett a kezében szorongatott végzésre, mintha saját halálos ítélete lenne a kezében.
– Hallgatlak. - mondta segítõkészen a szürketekintetû.
Mosolyában volt valami atyáskodó. A hivatalnok kollégája elé tartotta a végzést.
– Ezt nem én írtam alá - mondta nyomatékosan.
Úgy tûnt neki, hogy a szürketekintetû rezzenéstelen arcán árnyék fut végig.
– Tudom. - jelentette ki a szürketekintetû.
Gyors pillantást vetett a végzésre, majd hátradõlt a karosszékben.
– Ez az én írásom - állapította meg, mintha csak annyit mondott volna: "Igen, ez a kalap fekete."
Látván, hogy a férfi szólni sem tud a döbbenettõl, hozzáfûzte:
– Nálunk elõfordul az ilyesmi. Ha bármi kifogásod van, fordulj nyugodtan a fõnökhöz.
A férfi még mindig hallgatott. A szürketekintetû folytatta eszmefuttatását.
– De miért is tennéd, te nem vagy egy besúgó típus...
– "Mint például te." - tette hozzá  gondolatban a férfi.
– Mint például én. - folytatta a szürketekintetû.
A szürke szemek hirtelen élni kezdtek.
– Nekem ez az életem - mondta szenvedélyesen, egy pillanatra megfeledkezve magáról, de gyorsan visszazökkent a szerepébe - Jó, ha nem felejted el, hogy erõsek vagyunk.
– Ha ilyen erõsek vagytok, akkor mi szükségetek van rám? - kérdezett maga számára is váratlanul a férfi.
A szürketekintetû elgondolkozott, majd mosolyogva, barátságos arccal a férfi felé fordult.
– Semmi. Ne ringasd magad abban az illúzióban, hogy pótolhatatlan vagy. Persze nagyra becsüljük az állhatatosságodat, de pótolhatatlan ember nincs, mint az köztudott.
– Nincsenek illúzióim. - mondta a férfi mintegy sajátmagának.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. A beszélgetés mindössze néhány másodpercig tartott.
– Az ügyfeled halott. - fordult a szürketekintetû a férfihoz. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk.
A férfi visszatért irodájába. Az üresen maradt karosszéket nézte, ahol egy órája még a kopaszodó úr ült. Egy perc múlva újra megszólalt a telefon.
– Halló. - szólt bele a hivatalnok.
– Úgy látom, kissé megviselte a dolog... - hallatszott a telefonkagylóból.
A férfi a telefonáló szavába vágott.
– Hagyja ezt. Ki a következõ?
– Egy mozifõnök. Nagyon ügyes legyen, mert esze az van, csak egy kicsit sokat képzel magáról...

A mozifõnök.

A mozifõnök másnap délután érkezett. A hivatalnokot is magával sodorva valósággal berobbant az ajtón. A karosszékbe vetette magát, majd kedélyesen a hivatalnokhoz fordult.
– Foglaljon helyet nálunk. Persze nem bánnám, ha becsukná az ajtót.
– "Úgy látszik, ezeknek az ajtó a rögeszméjük." - gondolta a hivatalnok, majd "vendéglátójához" fordult - Ahogy parancsolja.
Az új ügyfél jól szabott bordó öltönyben, kakasmintás nyakkendõben temperamentumához képest mérhetetlen nyugalommal várta, amíg a hivatalnok a belsõ ajtót is becsukva íróasztalához ül.
– Ezt nem fogadhatom el. - nyújtotta a hivatalnok az íróasztal közepén fekvõ borítékot a karosszékben terpeszkedõ férfi felé.
– Ugyan, miért nem, nincs ebben semmi...
A mozifõnök elvigyorodott.
– ...Persze nem úgy értem, hogy üres.
– Nem fogadhatom el. - ismételte a hivatalnok, felállt, vendégéhez lépett, és kezébe nyomta a borítékot.
– Ne a vastagságból ítéljen. Csekk van benne.
A hivatalnok visszaült íróasztala mögé.
– Nem az a kérdés. Nézze, én tisztában vagyok vele, hogy nagy bajban van, megértem, hogy minden eszközzel próbálkozik...
A mozifõnök felfortyant.
– Ha azt hiszi, hogy megijedek a maguk leveleitõl, akkor nagyon téved. Mitõl lennék bajban, ettõl a papírfecnitõl, amit kiküldött nekem?! Na most mit néz?! Hívja be az ügyvédemet, itt van az ajtó elõtt.
A hivatalnok úgy vizsgálta tekintetével üvöltözõ, kakasmintás nyakkendõjû ügyfelét, mint egy idegorvos leendõ páciensét. Várt.
– Nézze, uram. - szólalt meg egy idõ múlva - Elõször is, legyen szíves abbahagyni az ordítozást, ami pedig az ügyvédjét illeti, ha kívánja, behívhatja.
– Bocsásson meg, hogy elragadtattam magam, de ezt nem lehet ép ésszel kibírni. - csillapodott le a mozifõnök, és felállt, hogy behívja az ügyvédet.
A hivatalnok kezével megállította, és pillanatok alatt az ajtónál termett.
– Fáradjon be, ügyvéd úr, hogy van?
Apró termetû, fürge tekintetû emberke lépett a szobába
– Hogy lehetnék, tudja milyen szakma ez? Rángatják az embert ide, oda. Most éppen ide. - mondta panaszos hangon.
Igyekezett a megfáradt ember benyomását kelteni, de meggondolta magát és gyorsan felhagyott ezzel a reménytelen próbálkozással. A hivatalnok megvárta, amíg az ügyvéd leül, és elõveszi iratait, csak ekkor kezdett bele mondandójába.
– Mint azt Önök is tudják, hitelezõik többsége megvonta Önöktõl bizalmát, de ami ennél nagyságrendileg veszélyesebb, a Momentum Társaság érvényesíteni kívánja jelzálogjogát a mozihálózat fölött.
– Álljunk meg egy pillanatra - vágott a hivatalnok szavába a mozifõnök - Mi közöm nekem ehhez a társasághoz?!
A hivatalnok az ügyvédhez fordult.
– Ügyvéd úr, segítsen, kérem.
Az ügyvéd, mintha csak erre várt volna, azonnal belefogott ügyfele tájékoztatásába.
– Fél éve említettem Önnek, hogy a Momentum Társaság jelzálogjogot kíván tenni hálózatunkra azért a segítségért, amivel hálózatunk bõvítéséhez hozzájárul. Ön akkor ezt egy kézlegyintéssel elintézte, és jóváhagyta. - mondta, majd szünetet tartott.
A mozifõnök – kénytelen-kelletlen tudomásul véve az elhangzottakat - jelezte ügyvédjének, hogy folytassa okfejtését. Az arcáról fokozatosan eltûnõ magabiztosságot felváltotta a gondterheltség. Szemmel láthatóan összetöpörödött.
– A Momentum Társaság ragaszkodik a jelzálogjog érvényesítéséhez. Nem fogadja el a pénzbeli kiegyenlítést - folytatta az ügyvéd részvéttel figyelve ügyfelét, aki most már utolsó reményét is elvesztve tanácstalanul bámult maga elé.
Mindenki hallgatott. A hosszú hallgatást a hivatalnok törte meg.
– Azt a bizonyos papírfecnit pedig azért küldtem, hogy a hivatalos végzés kézhezvétele elõtt legyen idejük elgondolkodni a dolgon. Amit pénzügyi manõvereikrõl írtam, nyugodtan felejtsék el, az csak ürügy volt. Bár köztünk szólva, azt hiszem, ráéreztem néhány dologra.
Az ügyvéd figyelmét most az üvegfal túlsó oldala, a pillanatonként arcot váltó metropolisz kötötte le. A mozifõnök a hivatalnokot figyelte, de gondolatai messze jártak.
– Én egyébként nem érzem olyan veszélyesnek a helyzetet. - folytatta a hivatalnok - Szinte biztos vagyok benne, hogy a Momentum Társaság beérné egy jelképes gesztussal, a mûsorpolitika kis korrekcióival, netán egy profilváltással, vagy valamivel, ami garanciát adna nekik arra, hogy az Önök mûsorpolitikája legalábbis nincs ellenük. Mert szó, ami szó, az Önök utóbbi filmjei nem voltak túlságosan hízelgõek a Momentum Társaságra nézve.
Az ügyvéd még mindig a metropoliszt figyelte. A mozifõnök a maga részérõl befejezettnek tekintette a beszélgetést.
– Nagyon kedves Öntõl, hogy ennyi figyelmet szentelt az ügynek. Önnek mi a véleménye, ügyvéd úr?
Az apró emberke összerezzent, de azonnal rendezte gondolatait.
– Úgy vélem, érdemes elgondolkodnunk a hallottakon. Meglátjuk.
A mozifõnök felállt.
– Uraim, végeztünk. - mondta most már határozott hangon.
Kezet nyújtott a hivatalnoknak
– Köszönöm a segítségét.
Már az ajtónál voltak, amikor az ügyvéd megállt, és visszalépett a hivatalnokhoz.
– Uram, meg kell állapítanom, hogy Ön kitûnõ munkát végez.

Reggeli kávé.

Hajnalodott. A madarak jelezték, hogy a tetszhalottként nyugvó metropoliszt perceken belül elérik a felkelõ Nap elsõ sugarai, megérintik a hatalmas üvegtáblákat, a külvárosi utcákat, a padokon alvó koldusokat, és feltámasztják az ezerarcú várost.
A férfi Ninánál töltötte az éjszakát. Az albérleti szoba ablakában feltûnõ napkorong fénye egyenesen a lány szemébe vágott. Nina a férfi felé fordult, és önkéntelenül átölelte kedvesét.
Mire mindketten felébredtek, már dél volt. Mikor a férfi észrevette, hogy a lány nincs mellette, felkelt, és gyorsan felöltözött. Az asztalon levõ reggeli mellõl magához vette az egyik csésze kávét, és leült az ablak melletti fotelbe. Nina kijött a fürdõszobából.
– Hogy nézel ki, már megint?! - borult el a férfi arca, amikor meglátta barátnõjét.
– Miért? - csodálkozott a lány.
Végignézett magán, aztán elmosolyodott.
– Persze, a sminkem, ez a fixaideád.
– Smink nélkül sokkal szebb vagy.
Nina összehúzta fürdõköpenyét, leült a fotel karfájára, és rágyújtott.
– Na és? Ki akar neked tetszeni? Már régen nem érdekelsz. – mondta játékosan.
Szabad kezével barátja fejét simogatta.
– El sem tudod képzelni, mennyit segítesz nekem azzal, hogy elfogadsz. - kezdte a férfi, és felhajtotta kávéját.
– Hé, nem vizet iszol! – kapta fel a fejét Nina.
– Ki mivel mérgezi magát. Gyere szépen ide.
Nina elnyomta cigarettáját, és a férfi ölébe ült, aki rögtön széthúzta köpenyét, és simogatni kezdte a lány combjait.
– Majd este kibontakozhatsz. – mondta Nina, és miközben újra összehúzta fürdõköpenyét, röviden megcsókolta kedvesét. Gondolt egyet és folytatta - Én másokkal ellentétben dolgozom, ha nem tudnál róla. – mondta nevetve.
A férfi folytatta megszakított gondolatmenetét.
– Ha valaki egyáltalán ismer engem, akkor az te vagy. Vannak dolgok viszont, amikrõl még neked sem beszélhetek. Ez van.
Nina a férfi felé fordult.
– Nem számít, tudom, hogy tisztességes vagy.
– Jó neked. - jegyezte meg a férfi szkeptikusan.
Nina újra átölelte barátját.
– Nekem mondod?

A bukméker.

A férfi lassan hozzászokott, hogy hivatali telefonja idõnként megszólal, és a Momentum Társaság képviselõje bejelenti egy új, nagyritkán egy régi ügyfelét, ezúttal a város egyik legismertebb bukmékerét.
A bukméker arca nyílt volt, és erõt sugárzó, olyan emberé, aki mindig tudja, mit akar. Úgy vizsgálta a hivatalnokot, mint egy ritka állatfajtát. Nem tudta elképzelni róla, hogy bírhat ki akár egyetlen órát is egy ilyen sivár szobában, ahol az ég csak egy üvegfalon át látszik, ahol minden kõ, fém és üveg. És sehol egyetlen ló.
Hosszú hallgatás után szólalt csak meg.
– Olyan nincs, hogy minden hitelezõm, egyszerre akarja érvényesíteni rajtam a jelzálogjogát. - jelentette ki.
Néhány hónappal ezelõtt ilyen esetet még a hivatalnok sem tudott volna elképzelni.
– Pedig sajnos ez a helyzet. - mutatott az íróasztalán egymás mellé rendezett dokumentumokra.
– Ezek az emberek a barátaim,... - kezdte a bukméker, de megszakította a mondatot - Bár az utóbbi napokban elég furcsán viselkedtek. - tette hozzá félhangosan, elgondolkodva.
A hivatalnok szinte látta a bukméker elõtt felvillanó arcokat a rajtuk tükrözõdõ sajnálat, bocsánatkérés és távolságtartás sajátos keverékével.
– Na, majd beszélek velük. - döntött a bukméker és felállt.
A hivatalnok azonnal reagált.
– Ahogy gondolja, jóember, mégis arra kérném, üljön vissza, és szánjon rám még néhány percet.
A bukméker visszaült.
– Nos? Várom a javaslatait. - mondta.
Kíváncsi volt, vajon mit tud mondani neki ez az ember, aki talán még életében nem járt lóversenypálya közelében. A hivatalnok összeszedte gondolatait. Erõsen koncentrált, nehogy kifelejtsen valamit, és hogy véletlenül se mondjon fölöslegeset. Tudta, hogy egyszerûen kell fogalmaznia.
– A barátait felejtse el. Õket vagy megfélemlítették, vagy nem a barátai. Ragaszkodni fognak követeléseik azonnali érvényesítéséhez.
A bukmékert a székhez szegezték a hivatalnok tõmondatai.
– Azzal pedig feltételezem, tisztában van, mit jelent ezeknek a jelzálogjogoknak az érvényesítése. A Momentum Társaság kifizeti az Ön hitelezõit, és átvállalja a jelzálogjogokat, amennyiben Ön a jövõben hajlandó nekik, és az õ feltételeik szerint dolgozni.
– Szóval a Momentum Társaság. - szólalt meg végül - Köszönöm, hogy visszahívott, nagyon sokat segített.

A vég kezdete.

Hosszú, végeérhetetlennek tûnõ napok teltek el, mire Ninával újra találkoztak. A metropolisz zaját elnyomta a mélyen alattuk, sötéten kavargó folyó zúgása. A nappal oly népes park kihalt volt. A férfi a holdfényben Nina szemei alatt felcsillanó, ezüstszínû pontokat figyelte. Könnycseppeknek nézte õket, de Nina nem sírt.
– Azt hittem, sírsz. Látod, az a hülye smink.
A lány elmosolyodott.
– Nem, nem sírok.
A férfit hirtelen valami ismeretlen rosszérzés fogta el, meg állította barátnõjét.
– Nézz csak ide. Mi van veled?
– Apám meghalt. - mondta Nina.
– Szólhattál volna. Mondom itt a sok hülyeséget.
– Nem ismerted õt.
– Ez igaz, de téged ismerlek.
A férfi magához szorította a lányt, aki most már valóban sírt. Egy idõ múlva letörölte könnyeit. Továbbmentek. Nina törte meg a csendet.
– Azt hiszem, apám maga kereste a bajt. Szókimondó volt, és nem az az ijedõs típus.
– Meggyilkolták? - kérdezett közbe a férfi.
– Igen. Több késszúrással ölték meg. Egy lóversenypálya közepén hagyták. Reggel találtak rá, rögtön felismerték. Õt ott mindenki ismerte, bukméker volt. Voltál már lóversenyen?
– Nem. - válaszolt a férfi.
Ninának felcsillant a szeme, jó volt emlékeznie azokra az idõkre.
– Engem nagyon sokszor magával vitt, azt mondta, hogy szerencsét hozok neki.
 Idõközben elhagyták a parkot. A metropolisz legfényesebb sugárútjára kerültek. A férfi szembefordult a lánnyal, és megállította.
– Nina, én öltem meg az apádat. – mondta egyenesen a szemébe nézve.
– Ne mondj ilyet, még viccbõl se. - kérte Nina ijedten vizsgálva kedvese rámeredõ szemeit.
 A férfi továbbindult.
– Ez nem vicc, sajnos nem vicc. Én öltem meg az apádat... Az az átkozott hivatal... Nem, én voltam, csakis én.
Már szinte összefüggéstelenül beszélt, és egyre gyorsabban ment. Nina alig tudta követni. Újra megállt.
– Érted ezt, Nina?
Látván, hogy a lány nem érti, vagy nem akarja érteni okfejtését, tovább magyarázott.
– Nemcsak késsel, fegyverrel lehet ölni. Rendeletekkel, intézkedésekkel, pecsétekkel, gyávasággal, igen gyávasággal is lehet. Érted már? Én mondtam neked, hogy gyáva vagyok, emlékszel? Nem hittél nekem.
Nina alig tudta megszakítani barátja szóáradatát.
– Nagyon kérlek, ne mondj ilyeneket. Tudom, hogy nem vagy gyáva. Engem nem érdekel, mi történt abban a hivatalban. Ismerlek.
– Nina, te bediliztél.

A lázadás.

A Jelzálogjegyzési Hivatal ablakai fényesebben ragyogtak, mint eddig valaha. A férfi most is pontosan érkezett. Elsõ kuncsaftját az úgynevezett "szomszédasszony" típusba sorolta, emberismerete most sem hagyta cserben.
– Kérem szépen, - kezdte meg affektálását a nõ - olyan nagy kívánság, ha õszinteséget kérek valakitõl, aki a barátnõmnek mondja magát. Nem faggatom, a pletykát gyûlölöm, de, hogy mindent utoljára tudjak meg? – kérdezte, majd a férfi együttérzésére várva elhallgatott.
Kopogtattak.
– Tessék. - szólt ki a férfi.
Az ajtón a férfi egy új kollégája lépett be. Kezében kisebb iratköteget tartott. Alig egy hónapja dolgozott a Hivatalnál.
– Bocsánat, késõbb visszajövök. - mondta, és már hátrált is kifelé, de a férfi meg állította.
– Gyere nyugodtan. Ugye igénybe vehetem egy kicsit a türelmét? - fordult most vendégéhez.
– Természetesen... - kezdte volna a nõ, de a kezdõ hivatalnoknak ennyi elég volt, azonnal hátrálni kezdett.
A férfi meg sem várva a nõ válaszát újra kollégájához fordult.
– Hát akkor, gyere beljebb. - invitálta.
A hivatalnokpalánta nagyon zavarba jött.
– Ez nem olyan természetû ügy, amit most megbeszélhetünk. Késõbb visszajövök. - szabadkozott.
Újra hátrálni kezdett, a férfi azonban odalépett hozzá, kivett a kezébõl egy lapot, gyorsan átfutotta.
– Hamisították az aláírásodat? - kérdezte, úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Emiatt igazán ne izgasd magad, ez már velem is elõfordult. Hogy bölcsebb kollegánkat idézzem: "Nálunk elõfordul az ilyesmi. Ha bármi kifogásod van, fordulj nyugodtan a fõnökhöz. "
– Ezt talán mégsem az ügyfél elõtt kellene... - kezdte erõtlenül a kutyaszorítóba került hivatalnok.
A férfi azonban a szavába vágott.
– Ugyan már! Tisztelt ügyfelünk nagy érdeklõdéssel hallgat minket, efelõl biztosíthatlak.
A hivatalnokpalánta felfortyant.
– Ez a hivatali titoktartás megsértése! - csattant fel, most már egészen határozott hangon.
A férfi azonnal visszavágott. Hanga azonban halk maradt és visszafogott.
– Igen? Amit az aláírásoddal csináltak, az pedig minimum okirat-hamisítás. Vagy talán te írtad alá?
– Nem, de ezt akkor sem most kellene megtárgyalni. - halkult el a hivatalnokpalánta.
– Ennél alkalmasabb pillanatot el sem tudok képzelni. - válaszolt a férfi.
Elgondolkodott egy pillanatra, majd elmosolyodott.
– Igazad van, kevesen vagyunk. Több tanura van szükségünk. - mondta, és már indult is az ajtó felé.
Kollégája futva hagyta el az irodát, megtorpanásra, majd elgondolkodásra késztetve ezzel a férfit.
– Még ilyet? - fordult a férfi a dermedten ülõ nõhöz - Miféle modor ez? Beszélek hozzá, és faképnél hagy a mondat kellõs közepén. Látott már ilyet?
A nõ valószínûleg nem emlékezett hasonló esetre, mert úgy ült, mint akit a székhez kötöztek, és egyáltalán nem válaszolt a feltett kérdésre. Szemeit a férfira meresztette, mint akit megbabonáztak. A férfi visszaült íróasztala mögé.
– Bocsánat az intermezzo-ért. Hol is tartottunk? Igen. Úgy emlékszem, mélyen meg volt sértõdve, amiért nem találtam felháborítónak, hogy Önnek mindent utoljára mondanak meg. Remélem, engem nem akar ezzel megvádolni. Láthatja, hogy a diszkréció határain belül mindent megtettem, hogy a lehetõ legtöbb információval szolgáljak Önnek.
Elhallgatott. A nõ, mikor már meggyõzõdött róla, hogy nem figyel rá, gyorsan kisurrant az irodából.
A férfi egy idõ után behívta következõ áldozatát. A mit sem sejtõ ügyfél egy magabiztos, jó fellépésû üzletember volt, abból a típusból, akinek soha nincs ideje, és mindig siet valahová.
A férfi jelezte a belépõnek, hogy helyezze magát kényelembe. Az új ügyfél leült, de arra már nem volt ideje, hogy bármit is mondjon. A megszólaló telefon beléfojtotta a szót.
– Bocsásson meg. - mondta a férfi, és felvette a telefont - Jelzálogjegyzési Hivatal... - Üdvözlöm, már nagyon vártam a hívását... - Igen, igen. Tehát magabiztos, de ez csak a látszat, az a rögeszméje, hogy figyelik... - Igen. Erõsíteni ezt az érzést... - ügyfelére sandított, aki figyelni kezdte a különös beszélgetést - Igen. Tehát féljen is. Nem akar vele beszélni? - Hát hol lenne?
A vonal megszakadt
– Ha nem, hát nem. - tette vissza a kagylót.
Ügyfeléhez fordult.
– Önnel nem akart beszélni. Pedig úgy vettem ki a szavaiból, hogy ismeri. Ön azt csinál, amit akar. Én ebbõl kiszálltam. Bocsásson meg, de mennem kell.  – mondta, és felállt íróasztala mellõl.
Kopogtatás nélkül nyílt az ajtó. A férfi szürketekintetû kollégája lépett be a hivatalnokpalánta kíséretében.
– Vedd át az úr ügyét - mondta a szürketekintetû az újdonsült hivatalnoknak, majd az ügyfélhez fordult.
Az ügyét a kollégám fogja intézni, elnézést kérünk a történtekért. Az úriember elgondolkodva felelt.
– Nincs miért elnézést kérniük, régen volt részem ilyen korrekt tájékoztatásban.
– Téged a fõnök hivat. - vetette oda a szürketekintetû a férfinak.
– Nekem nincs fõnököm. - mondta a férfi.
Leakasztotta kabátját a fogasról, felvette, és egyszer s mindenkorra elhagyta az irodát.
Mire hazaért, lakása ajtaján már ott volt a pecsét. A Jelzálogjegyzési Hivatal azonnali hatályú végzését Nina levelének kíséretében találta a levélszekrényben. Mindkettõt felbontatlanul tette vissza. Elejtette kulcsait, de nem hajolt le értük. Úgy ment tovább, mint aki eltévesztette a bejáratot.

Epilógus

Nem tudni, mi történt vele ezután. Az arcnélküli metropolisz ugyanúgy nyelte el, mint eddig több ezer sorstársát. Fizikailag eltûnt, emlékét is gyorsan magába zárta az idõ. Nem változott semmi, sem a metropolisz lüktetése, sem a fények, sem az árnyékok. Csak egy színfolttal lett kevesebb.

-     &     -