Kalász István
Stolz sírni tanul

- részlet -

... és mikoron Clair, a költõnõ kinevette Stolz-ot, az írót, ki már évek óta nem tudott írni..., a férfi komoran összeszorította ajkát, és elhatározta, hogy: Fogsz te még értem aggódni, fogsz még sírni utánam, stb..., majd felállt, némán fejet hajtott az imádott nõ elõtt - a konvenció betartása az egyik leghatásosabb védekezés a megszégyenülés ellen -, és sietve elhagyta a Cafe du Flore-t. Két nappal késõbb az Air France gépén üldögélt, ölében Budapest térképével, és miközben az egyik cigarettát szívta a másik után (nem akart magányosnak tûnni), a reá váró kalandra gondolt. Az élet játék, és ennek a játéknak egyetlen szabálya van: az élet nem játék; az aforizmák szellemessége sajnos még soha senkin sem segítetett. Miután megérkezett, taxiba szállt, mely koszosságával a Párizsban közlekedõkre emlékeztette (Budapest, a Kelet Párizsa, figyelmeztette az utazási irodában kapott füzet), majd a nagybátyjához (anyai ágon) hajtatott. Az "oncle" oly távoli rokon volt (a közeliek mindig ellenszenvesek), hogy Stolz bizakodva csöngetett be a második emeleti lakás ajtaján, és miután az végre feltárult elõtte, és megpillantotta a küszöb túlsó oldalán álló, sárga inget (brrr!) viselõ, kövér férfit, még rokoni ölelésre is hajlandó volt. Tudni kell: Stolz kultúrált, tanult embernek tartotta magát. Nos, tette fel az "oncle" a valamivel késõbb a konyhában kérdést, mire vagy kíváncsi? Budapest gyönyörû város... Tehát? Stolz-nak elve volt, hogy soha nem válaszol semmilyen kérdésre. Ezt a hasznos elvet még fiatal korában tette magáévá, és eddig nagyon jól bevált... Mert mi történik, ha az ember válaszol? A dolgok bonyolulttá válnak (még bonyolultabbá, mint amilyenek egyébként is), és a legjobb esetben is hosszadalmas számadást kell tennie a válaszolónak. És mi történik, ha nem válaszol, ha egyszerûen másról kezd beszélni? Semmi! Az égvilágon semmi. A dolgok akkor is elintézõdnek, ha az ember nem válaszol pl. a levélre..., ezt Bergson mondta, és az író mélységesen igazat adott neki.
Az elsõ estén Stolz bort ivott, jó bort (termelõi, kísérelte megmagyarázni az "oncle" az ital eredetét, amelyet szutykos demizsonból töltött ki), és mert sokat ivott melankolikus hangulatba került. Clair, suttogta, és megnyugodva látta, hogy a borostás nagybácsi "mindent értett", és mert a férfiak, ha érzelmekrõl van szó, soha nem pillantanak egymás szemébe, Stolz a falat bámulta egészen addig, amíg a nagybácsi gyöngéden be nem támogatta a szobájába, ahol aztán édes álomba merült.
Azt mondják, hogy a félelem megöli a szerelmet, nos, ez lehetséges. Elképzelhetõ, hogy létezik olyan szerelem is, amely nem ismeri ezt az érzést; Stolz mindenesetre nem találkozott még vele, és mert (már) nem hitt az ideákban (ha az ember elmúlt harminc éves nehezen hisz abban, hogy a külvilág, az ÉN terméke) úgy döntött, hogy mégis a félelmet (a state anxiety-t) használja tervéhez. Mert a félelem ugyebár egyszerre oka és produktuma az életünknek, jelentette ki másnap reggel, a nagybácsi bólintott, aztán papírt és tollat tett helyezett Stolz elé.
"Drága Clair, ezt a levelet egy üres budapesti lakásból írom, Az ablak széles, kihalt utcára néz; csönd van, éjszaka, sehol egy lélek... Drága Clair, Ön most - mikor ezt a levelet a papírra vetem - bizonyosan a Cafe du Flore-ban ül barátokkal, és nevet (látom, ahogyan fejét kecsesen hátraveti..., oly távolinak tûnik ez most innen, ebbõl a lakásból (Stolz egy ideig töprengett, hogy ne törölje-e ezt a utolsó, kissé banálisnak tetszö mondatot, de aztán hagyta), ugyanis bajba keveredtem ebben a városban. Komoly bajba. Se útlevelem, se pénzem..., és ami a legrosszabb: egy bérgyilkos üldöz, ebben a számomra oly idegen világban. Még jelentkezem. Ha írni akar, címem...
           Mélységes tisztelettel...
Miután a levelet postára adta (meglepõdve tapasztalta, hogy a postahivatalban ugyanaz a savanykás emberszag terjengett, akár a francia postahivatalokban, és hogy az emberek ugyanolyan türelmetlenül vártak sorukra), Stolz megtekintette a város nevezetességeit, aztán visszatért a nagybácsi lakására, és várt. Hét napon át feküdt az ágyon, és várt.
A hetedik napon távirat érkezett: Kedden, 18.30-kor érkezem. Legyen óvatos. Clair.
Most, hogy a Kedves érkezett, két lehetõség nyílt Stolz elõtt, és hogy miért éppen csak kettõ (mikor a világ ezer lehetõséget rejt magában) Stolz kissé lusta természetével magyarázható.
Tehát kettõ! Az elsõ, a banális, a sivár: Stolz kimegy a repülõtérre, átöleli Clairt, hazudik valamit, este illedelmesen vacsorázni mennek, az éjszakát a féktelen szerelemnek szentelik, majd két nappal késõbb visszatérnek Párizsba, ahol Clair persze mindenkinek elmeséli, hogy õ mentette ki Stolz-ot a gyilkosok karmaiból, stb... és aztán két-három hónap múlva minden visszatér a régi kerékvágásába: Az író ott áll Clair elõtt, a lány kineveti, puhánynak, dilettánsnak nevezi... A második megoldás már kevésbé volt szalonképes: a veszély maga. A hideg verejték.
Az ember a halálra emlékszik vissza a legerõteljesebben, majd a családi ünnepekre, utána a szerelemre, negyedikként pedig a félelemre, az exisztenciális veszélyre, nos, az utazás (mert az elsõ megoldás csupán utazást jelentett volna) csak a hetedik helyen szerepel. Nos, Stolznak e tudományos szellemben kellett cselekednie.
Még aznap (hétfõn) munkához látott. A nagyácsi elõször csupán hümmögött Stolz terve hallatán, aztán, mert a szerelem fogalma varázslatos erõvel bírt ebben a városban (ahol sokáig az elnyomás uralkodott a szerelem szentség), bólintott, és ünnepélyes hangon felajánlotta a segítségét. A hétfõ délutánt a város szélén, egy sportpálya mellett található csempészpiacon töltötték. Három hosszú órán keresztül nézelõdtek a tömegben, mielõtt a nagybácsi kiválasztotta a "megfelelõ embert". Egy fiatal, orosz férfit, aki ütött-kopott autóval érkezett Budapestre, és néhány fúrógépet, valamint egy kopott szamovárt kísérelt meg pénzzé tenni. Az orosz férfi tetszett Stolznak; magas homlok, szõke haj, széles vállak, erõtõl duzzadó karok... így bólintott, aztán eltûnt az egyik sátor mögött, és nagybácsi munkához látott. Két órával késõbb találkoztak újra. Az "oncle" konspiratív hunyorgással tért vissza: a dolog rendben van, jelentette ki, emberünk hajlandó, de a pénzt devizában kéri, elõre persze. A kért összeg hatalmas volt, de Stolz fizetett; a szerelem megfizethetetlen.
Clair fekete ruhában érkezett, mintha temetésre repült volna Párizsból, és amikor Stolz ezt szóvá tette, a következõt válaszolta: Nem ismerem ezt a várost. Stolz ezek után egyetlen szót sem szólt; az tény, hogy Clair számára az ismeret hiánya csak valószínûbbé tette a dolgokat (ez esetben az õ halálát), nem volt éppen jó jel. Hallgatott tehát. Még akkor is, amikor Clair átölelte, és azt suttogta a fülébe, hogy hiányzott.
Este étterembe mentek, egy étterembe, mely mert tökéletesen "magyaros" volt, német, holland, angol turistákkal volt tele. Itt, a hatalmas, homályos teremben Stolz ragyogó szellemességekkel kívánta elkápráztatni Clairt, késõbb pedig szerelmet akart vallani, de aztán csak ült és hallgatott (férfiasan és szomorúan), egyrészt azért, mert a csönd elbizonytalanította Clair-t, másrészt mert valóban nem volt kedve beszélni.
A "gyilkos" abban a pillanatban támadt, amikor kiléptek az utcára. A parkoló autók közül lépett eléjük, majd hatalmas lendülettel orrba vágta Stolz-ot. Az író hanyattesett (még hallotta Clair hisztérikus sikoltását), aztán elmerült az eszméletlenség tengerében. Mélykék, meleg vízben lebegett, körülötte sárga polipok süllyedtek alá, a távolban pedig óriási, szürke test siklott... Amikor kinyitotta a szemét egy autóban feküdt, összekötözve. Csönd volt. Aztán nyílt az ajtó, és Stolz fölött megjelent a "gyilkos" arca. Vous êtez un idiot, mondta az író egy idõ után, mire a férfi felemelte az öklét, de aztán mégis elgondolkodva leengedte, majd (hibátlan franciasággal) megkérdezte: nem vág-e a kötél? Engedjen el, parancsolta Stolz, de a férfi megingatta a fejét, és azt válaszolta, hogy mélységesen sajnálja, de nem teheti. Stolz tudni akarta, hogy miért nem? Azért, válaszolta a "gyilkos", mert azt a feladatot kaptam, hogy tegyem el Önt láb alól, és mert ezt precízen szeretném végrehajtani. A nyugatiak sokat adnak a precizitásra, mosolygott biztatóan Stolz-ra. Ez egy félreértés, morogta Stolz elkeseredetten (mily nevetségesen hangzott e szó ebben a pillanatban), és megkísérelte kiszabadítania a kezét. Valamivel késõbb (miután enyhült az orrára mért újabb pontos ütés fájdalma) tudni akarta, hogy mi történt Clair-al, és így tudta meg, hogy a madám elszaladt. Tehát nem védett meg, nem tett semmit. Szégyenlem magam, jelentette ki Stolz hangosan, mire a "gyilkos" megvizsgálta a csuklójára font kötelet, majd kijelentette, hogy a szégyen az önbecsülés õre. Az író nevetett.
Aztán csevegni kezdtek; könnyed, õszinte hangon a politikáról, az asszonyokról, a gyermekkorukról, az autókról (míg Oleg a német precizitásban hitt, addig Stolz a francia autók bohókás formáiban), késõbb a halálról. A jelen, az hogy Stolz összekötözve hevert az autó mélyén, tabu volt. Két óra telt el így, és ez alatt az idö alatt Stolz megtudta, hogy Oleg elvált, gyermekeit nem láthatja..., és Oleg is tudott Stolz rossz kapcsolatáról. Késöbb egymás cigarettáit szívták; az író köhögött, Oleg pedig túlságosan gyengének találta az amerikai dohányt. A második óra végén Stolz megkockáztatta a kérést: Oleg, engedj el.
Nem tehetem, válaszolta Oleg, és amikor az író ennek okát kérdezte, a "gyilkos" arról kezdett beszélni, hogy ez a baj Oroszországban, hogy az emberek soha semmit nem fejeznek be, és Stolz, aki egy ideig gazdaságtörténetet hallgatott az egyetemen, igazat adott Olegnek.
A kör bezárult, ott voltak tehát ahonnan elindultak: az író, az autóülésen hevert, megkötözve, 1600 kilóméterre Párizstól, és a precizitásról álmodó gyilkosa hajolt föléje. Clair pedig...
Stolz ekkor ordítani kezdett. Egy csecsemõ éles, az agyba maró hangján; az élet hirtelen nagyon is értékesnek tûnt ebben a pillanatban. Ordított, egészen addig, míg eszébe nem jutott (Oleg megvetõen meredt rá), hogy a hõsök általában némán tûrnek. Ekkor elhallgatott, és megadta magát a sorsnak. De a sors kegyes volt: a halál helyett két rendõrt küldött. Csak miután bilincsbe verték Oleget (elõször büntettek, aztán mentettek) szabadították ki a teljesen elgémberedett Stolz-ot az autóból, aki a késõbbiekben (az õrszobán, egy billegõ hokedlin kuporogva) készségesen adott felvilágosítást saját elrablásáról.
Hazudott, akár a vízfolyás, ugyanis szent meggyõzõdése volt, hogy úgyis megverik, hogy ítélet nélkül hurcolják el ismeretlen helyre, ahol heteken át majd újabb verés és megaláztatások sora vár rá, hogy a titkosrendõrség kezére játsszák át, hogy az egész egy nagy-nagy összeesküvés...
De semmi ilyesmi nem történt; a rendõrök udvariasan bólogattak, és türelmesen vártak, amíg Stolz rátalált a megfelelõ szóra az útiszótárban. Két órával késõbb aztán ott állt a sötét utcán; szabad volt, akár a madár. Megmenekült. Mit tettem, ez volt az elsõ gondolata. Egy embert jutattam rács mögé. Stolz hitt a szabadságban, és mert ha az ember szabad akkor a mások szabadságában is képes hinni, rettentõ szégyent érzett. A feje fölött a telihold ragyogott; ez maga volt a gúny netovábbja, ugyanis Clair ilyen éjszakán különösen gyöngéd szokott lenni... az a Clair, aki elszaladt. Nevetségesnek érezte magát. Szánalomra méltó szeretõ volt, akit becsaptak, elárultak, kinevettek. Az író elindult a kihalt, éjszakai utcán, az ûzöttek, gyors lépteivel. Cikk-cakkban haladt, akár a megsebzett állat. A vadász elöl még el lehet futni, de ki tud önmaga elöl? Senki. És a seb, amely belsõ vérzéssel járt, minden lépésnél iszonyatos fájdalommal tudatta szégyenletes létezését. Öt órával korábban még az életét adta volna Clair egyetlen csókjáért, oroszlánokkal harcolt volna, puszta kézzel ölt volna, képes lett volna minden aljasságot elkövetni... egyetlen dologért, amit a szerelemnek hívnak. És most? Most többrõl volt szó. Stolz megállt, felbámult a holdra, és elbõdült fájdalmában. Ettõl aztán jobban érezte magát. Valahol a magasban csattanva kinyílt egy ablak; erõteljes férfihang követelt csöndet az éjszakában. Szeretem a nagyvárost, gondolta szenvedélyesen az író, itt oly könnyû nemesebbnek tûnni.
Egy órával késõbb újra ott ült a rendõrségen, és mindent elmondott, mert minden mindegy volt abban a pillanatban. Egy emberrõl volt szó, a pénztelenségrõl, a kiszolgáltatottságról, a sztyeppérõl, egy faluról valahol Moszkva mögött, amelynek poros vasútállomásán soha nem áll meg a vonat, és a rendõr akinek vallott, Gogolra emlékeztette Stolz-ot. Annak ellenére, (vagy éppen azért), mert oly hihetetlenül hangzott története (Stolz az igazat mondta), hittek neki. És elengedték Oleget. De többé meg ne lássam magukat, mondta a rendõr. Stolz boldog volt. Becsületes maradt. Nem engedett a csábításnak, legyõzte önmagában a gyengeséget. Az elõbb megmenekült, most azonban valami nagyobb dolog történt vele: tisztességes maradt. Erkölcsös. Ott állt hát büszkén az utcán, oldalán Oleggel. Egy idegennel, akihez semmi sem kötötte azon kívül, hogy az néhány órával korábban meg akarta ölni. Egy kocsmába tértek be, és mert Olegnek semmi pénze nem volt (a Stolz-tól kapott összeget nem említette), az író rendelt. Vodkát mindkettõjüknek. Aztán hallgattak. Stolz külön erkölcsi törvények szerint élt. Ez az erkölcsi kódex bizonyosan pontokban roppant szigorú volt. Bizonyos pontokban, amelyekkel szemben az általános erkölcs közömbösen viseltetett, vasfegyelmet követelt. És nagyvonalúan bánt az általános erkölcs fundamentumát képezõ dolgokkal. És annak ellenére, hogy ezt a dolgot nem Stolz találta ki, környezete nem mutatott megértést elve iránt. Stolz író volt. Kedvenc mondása volt például a következõ: Az emberek többsége az irodalmat az út elején látja, én az út végén. És e szerint az elv szerint viselkedett. Azaz: úgy döntött, hogy mostantól ezt az egészet puszta irodalmi kalandnak tekinti..., és így nem köti semmilyen felelõsség. Telefonált tehát a nagybácsinak, Clair-t kérte, majd jeges hangon válaszolt annak aggódó kérdéseire (Semmi bajom, ebben és ebben a kocsmában vagyok...), aztán letette a kagylót. Clair húsz perc múlva megérkezett.
Stolz nagy megelégedéssel vette tudomásul, hogy szeme kisírtan vöröslött.
Féltett, gondolta elégedetten, aggódott értem. Azaz: így néz ki egy nö. ki szeret! Clair nem lepõdött meg, hogy Stolz asztalánál Oleget is ott találta; a lány mindent tudott. A nagybácsi persze nem tudta tartani a száját. A vénemberek mindig fecsegnek, gondolta Stolz, és elégedetten gondolt arra, hogy még hosszú évek választják el az öregségtõl. Képes voltál ilyet tenni... értem, suttogta Clair, és átölelte Stolzot, majd gyöngéden megcsókolta. Miután az író kibontakozott Clair ölelésébõl, feltárta a titkot Oleg elõtt, aki komoly arccal hallgatta végig a történetet, aztán nehézkes mozdulattal felállt, és...
Stolz egy keskeny kórházi ágyon ébredt fel azzal az érzéssel, hogy új életet kell kezdenie. Új életet, mely mentes minden hazugságtól, irigységtõl, gyávaságtól. Az ágy végén Clair ült, és mosolygott.
Jól vagy, kérdezte, és Stolz bólintott. Lassan, óvatosan, mert nagy fájdalommal járt a mozdulat.
Oleg üdvözöl, hallotta valamivel késõbb. Már nem haragszik.
Micsoda, kérdezte Stolz elkínzottan. A mennyezeten légy ült, és az író gondolatban felállt az ágyról, aztán lassan lebegve felemelkedett a magasba és egyetlen csapással megölte a dögöt. Aztán csak feküdt-feküdt lehunyt szemmel. Amikor (hosszú percek múltán) újra felnyitotta szemét, a légy még mindig ott ült fölötte, örült ennek, majd amikor Clair föléhajolt, és halkan azt suttogta, hogy este találkozik Oleggel, mert az igazi férfivel..., ujjait gyöngéden szemgolyójára helyezve, azt mondta: Ne haragudj.
Aztán Claire elment, és az író egyedül maradt a sötét kórteremben.
Aztán hirtelen elsírta magát. Gyerekkorom óta nem sírtam, jutott eszébe.
Aztán úgy érezte, hogy hirtelen lebegni kezd. Ez a sírástól lehet, gondolta…
Aztán arra gondolt, újra kell kezdenie a dolgokat...
Aztán figyelni kezdett a folyosóról beszûrõdõ zajokra.