Az ART'HÚR irodalmi mûsorának szövegkönyve
Program felelõs: Móka János
Összeállította: Jóna Dávid
Az író padlásszobája - Az ALKOTÁS - Kísérletezik az életösztön - Amíg álmodunk - Canis Familiaris - A szavak rezgésében - a látomásokon - LÁTTALAK-LÁTTÁL - NAPKERESÕNEK INDULTUNK MÉG MI IS - Sírkõ és káprázat; a belvárosi kávéházban - A szabadság nagy magánya - RÉGTÕL SEJTETTEM EZT.....


Az író padlásszobája

Nekem van egy elképzelésem arról, hogyan válhat valakibõl jó író...olyasféle mindenes gyûjteményt, lomtárat kell felhalmoznia, mint nagymamának annak idején a padlásszobában. Gyûjtsük a szavakat, a kifejezéseket, a képeket, gyûjtsük a színeket, az illatokat, a hangokat, a mozdulatokat, az anyagok tapintását. A jó író képes érzékelni és érzékeltetni a legegyszerûbb, köznapi dolgokat: milyen is a leeresztett autógumi, a kiégett villanykörte, a szakadt csipke, egy elmulasztott üzenet, a harmadik infarktus, vagy az az émelyítõ idegesség, amely akkor fogja el az embert, ha észreveszi, hogy kifogyott kocsijából a benzin...

Raktározzuk el ezeket a töredékeket, apró villanásokat, tudjuk, valamikor még nagyon jól jöhetnek!


Az ALKOTÁS
hiányérzet,
egyensúlyra való törekvés.
Mivel ez az egyensúly
elérhetetlen.
az alkotás örök.


A következõ írásokat, a szellemi raktárkészletünk megnyilvánulásait, az Önök szórakoztatására válogattuk össze. Ezen írások az ART'HÚR szellemi közösségének termékei.
Az alkotó ember, az önmagát s az õt körülvevõ világot meghatározni igyekvõ individumok kisérletezései.

Kellemes perceket kívánunk tehát, érezzék jól magukat, érezzenek jól minket!

hiszen... ...Minden szépség egy igazítás a világon!


Kísérletezik az életösztön

Vágy, szerelem s a tudatom.
Kísérletezik az életem, buta látszat világ.
Kicsi jellemes fikciók,
s a sivár valóság csak egy kísérlet,
hol keresem a szent harmóniát...

Lázas szív szembekötve, s reménykedõn
virágot szed egy aknamezõn.
A bizonytalanság meg-megjelenõ stílusa
egy testszínûre festett szívtusa,
hol az ember filozófiát hazudik.

Tévedések, igazságok, szenvedély és szellem.
Tartalmas spekuláció az életet kuruzslóknak,
hol lényegüket tekintve mind arról szólnak,
hogyan élik meg a dialektikát.

Öncélú kísérlet. Az agy abszurd játéka,
hogy a tudatlanságunkat mûvészetekké
alakítsuk, s ebben higgyünk,
ha már a világ nagyon mocskos...


Az embernek úgy kell viselkednie, hogy bármelyik pillanatban életben maradhat.


Amíg álmodunk

Ne keltsétek fel az álmodókat,
amíg álmodnak, addig boldogok.
Foltozott
gúnyájuk királyi palást,
aranykalászt
ringat meg-sincs földjük.
Fölgyûlt
könnyük gyémánttá válik.
Az égig szikrázik
a földöntúli fény,
s az arany nagyot játszik
a kék ég ívén.
Robotos testünk
a szépség szobra,
ellopott lelkünk
a jóság csokra.
Füsttõl mart hangjuk
orgonabúgás,
s márvány palotájukban
a rabszolgatartó
rongyos koldusként
száraz kenyérért kopog -
Ne keltsétek fel az álmodókat -
amíg álmodnak, addig boldogok!


SORS: kényszerek, korlátok, formák, események, választások és változások világhatalma. Az abszolút OK, a kérlelhetetlen Úr, a beláthatatlan JÖVÕ. Hozzánk képest minden emberi szándék, törekvés, akarat maga az õseredeti ellenszegülés, a reménytelen lázadás, a megdicsõülõ kudarc. Mégis, mindezek híján aligha lehetnénk emberek: csupán kövek, fák, csillagok. Mert megfellebbezni a megfellebbezhetetlent, felfüggeszteni az örök (bennünket is uraló) törvényt, becsempészni a kíméletlen szertelenségbe esendõségünkbõl táplálkozó reményeinket - mindez a KÉPZELET mûve. A képzeleté, amely minden emberi alkotás gyökere, a viszonylagosságok áttörésének illúziója: egyetlen fegyverünk sorsunkkal, az elmúlással szemben.


Amíg képzeletünk nem hagy cserben, addig a halál számunkra maga a képtelenség.


Canis Familiaris
avagy epizódok egy ember életébõl

Alig múlt huszonkettõ amikor megnõsült. Nem a házasságtól félt, hanem attól ami azt megelõzte. A ceremóniától. Nem szerette a szertartásokat.
A házasságkötõ teremben virágok, fény és az alkalomhoz illõ zene. Minden olyan erõltetetten ünnepélyes volt. A nagy bizonytalanság érzése uralkodott el rajta. A házasságkötõ épületbõl kilépve fogadta a jókívánságokat.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy egy szemtelen pofájú torzon-borz külsejû kutya éppen egyik körúti villanyoszlopot "jelöli" meg.

Nem volt még huszonnyolc amikor egy õszi este a felesége a tudtára adta, hogy nem jön vissza Párizsból, és úgy gondolja közös gyermeküknek is mellette van a helye. Többször is elolvasta a táviratot és hirtelen egy nagy ürességet érzett maga körül. Belebújt a kabátjába és az utcára menekült. Sétálni! Kisétálni a világból. Minden összekuszálódott benne. Nem zavarta az esõ, és a hideget sem érezte. A gondolatoknak súlya lett, ránehezedett az elhagyott emberek keserûsége. Az egyik sötét kapu alól egy sovány elázott jobb sorsra érdemes kutya csapódott hozzá. Hirtelen megkerülte és szabályosan elé ült. Vizes ázott teste remegett, sötét szemei õt- az embert fürkészték. Nem volt nála semmi, így a simogatáson kívül, mást nem adhatott neki. Ázott fejét többször is megsimogatta, azután továbbment. Már akkor tudta, hogy azokat a hálás kutyaszemeket nem fogja elfelejteni.

Nem töltötte be még a harmincat amikor az egyik hivatalos útján a repülõgép hajtómûve leszállás elõtt kigyulladt. Az egész nem tartott tíz percig sem, de akkor ez egy örökkévalóságnak tûnt. Az emberek kiabáltak, visítoztak, és õrjöngtek. Igazi pánik tört ki, olyan amilyet elképzelni is nehéz. Nem félt a haláltól. Szinte megnyugodott. Elcsent gyermekét, szüleit és nagyszüleit, saját gyermekkorát látta maga elõtt. Mintha egy filmen peregne le az élete. Arra gondolt, hogy ezt már hallotta valahol: ezt szokták átélni. A zûr és a hangzavar egyre nagyobb lett. Volt utas aki hangosan zokogott. Egy kövér férfi térdre rogyva imádkozott, a hosszú szõke légikísérõ keze fejét tördelte. A gép megállt, a tûzoltók munkához láttak. Az utasok a nyitott ajtón egymást taposva, lökdösve ugráltak rá a felfújt gumicsúszdára. Ülve csak hárman maradtak. Õ meg két sorral elõrébb egy izgalmában eszméletét vesztett medvevadász és annak négylábú barátja egy vadászeb. Késõbb a szállodában tudta meg, hogy a kutya mindaddig hûségesen várt amíg a helyszínre érkezõ mentõk a gazdáját a szükséges elsõsegélyben nem részesítették. Azután õk is egyszerre távoztak.

Harminckettedik születésnapját készült ünnepelni amikor a hírt megkapta: Oszkár a barátja meghalt. Öngyilkos lett. Mint azonosító tanút a helyszínre kérették. A gyomra összeszorult. A fürdõkádban találtak rá. Felvágta ereit, megbarnult vére ott száradt a fürdõszoba falán. Több mint tizenkét órája halott volt. A körülötte állók a döbbenettõl csak hallgattak. A helyszínelõk beszélgettek, végezték a dolgukat. Késõbb kezdték sustorogni hogy ez õrültség.
Õ nem szólt semmit. Talán nem is tudott volna. Oszkár juhászkutyáját aki tizenkét órán keresztül ült és sírt a fürdõszoba ajtajánál egy vidéki rokonhoz vitték. Kilenc napig nem evett, inni is csak nagy ritkán. Elpusztult.

Akkor határozta el, hogy vidékre költözik és kutyát vesz.

Már elmúlt negyven amikor a vállalatnál ahol dolgozott elkezdõdött a létszámleépítés. Az igazgató hivatta és arra kérte, hogy írja össze az osztályán dolgozók névsorát és döntsön arról is elsõ lépésben kiket küldjenek el. Egész este töprengett. Éjjel nem tudott aludni. Nem tudta elképzelni milyen érvek és szempontok alapján lehet az emberek sorsáról a hátuk mögött dönteni. Tudás, szorgalom, családi helyzet? Régen érzett bizonytalanság fogta el.
Másnap a munkahelyén az érintettek, szobája ajtajának kilincsét egymás kezébõl tépték ki. Munkatársak akikrõl gondolni sem merte volna mutatták meg másik, vagy talán igazi arcukat.
Olyan beosztott is akadt aki határozott összeget ajánlott fel csak, hogy maradhasson azok között akiket esetleg fél év múlva kell majd elküldeni. Délutánra már teljesen belefáradt. Õ mondott fel.
Este hazament. Vidéki kertes házában a szabályosra nyírt pázsit mellett már nyíltak a virágok. Kellemes nyáreleji szellõ fújdogált amikor egy kancsó borral kiült a teraszra.
A nagyközség könyvespavilonjának mûködtetésére kiírt pályázati felhívást olvasgatta. Papírt és tollat fogott majd a pályázatát megírta.
A Gerecse dombjai mögött a nap akár egy izzó narancslabda eltûnni készülõdött. Hûséges kutyái a lábánál heverésztek. Rájuk nézett és arra gondolt: túlságosan is ismeri az embereket ahhoz, hogy ne szeresse a kutyákat.


Ha két ember egymás felé nyújtja a kezét: egyenlõjel - egyenlõek.


A szavak rezgésében:

Bolyongok Óceánok alagútjaiban...Kitaposott szemeimben sírnak a színek. Fázik a világmindenség, vérem fûtõszálával melegítem. Agyam: a világ domborulata, hegyében Jézus lakik. Összefényképez az idô a XX. századdal, pedig ôskezemen felúsznak Nagyapám ráncai. Felöltöztet meztelenségem. A színek fekszenek agyamban - szememben, összekötöm õket, Neked. A világ mozdulatain kialakul az idõ arca, a percek ondósejtjei elárasztják az örökkévalóság méhét. Én ebben a zúgásban születtem, felettem megrepedt az álom. Testüket harmadik testté osztom - de lelküket egyesítem. Arcomat oroszlánok karmolták össze, szívemet véresre kínozta a vágy, a madarak elrabolták szárnyaim.


Tudod, figyeltem az arcod,
miközben együtt öregedtünk
egy pár percet a vonat
ablakában.
Te is rám néztél.
Szemeimmel felemeltem a
kezed,
és azt gondoltam, hogy inteni
akarsz.
S te jelezted is, hogy indulhat
tovább a
vonat.


a látomásokon:

Kék virágok a mezõn: a méhecskék mint kis napok rájuk szállnak.

Gondolataim fonalát engedem rájuk, hogy agyamba zárjam Ôket.

A lehelet mint a tüdô ujjlenyomata. Száguldanak a sejtek, felkavarják az eget. Isten mossa arcát a felhõk habja között. Kezemet mint létrát Neki támasztom az égnek. Fejbe rúg a villám.

Széttörik az ég: millió harmat törmelékre. A kövek lélegzésében: a csend lakik.


A virágok születnek a legcsodálatosabban, mert anyjuk hasában lehet õket látni a napban.


Ha elkapsz egy lepkét, Te esel fogságba, mert nem bírod kinyitni a kezed.



LÁTTALAK-LÁTTÁL

láttalak-láttál: mi se történt.
nem szakadt le az ég, és
nem dõltek össze a házak;
nem remegett a vállam,
nem remegett a lábad.

láttalak-láttál: abban hittem,
kõ kövön nem maradhat!
felfut lelkünk az égre,
morzsát szórunk a madaraknak!
micsoda várás, micsoda vágyak!
s nem nyílott szóra a szájad.

láttalak-láttál: frissen, fitten
mentünk az új dologra,
arcunkon új fény, új vonások;
dobjuk el egymást, hogyha már sok:
legyen szemünk tiszta, száraz,
ne ülje meg a nyafka bánat!

láttalak-láttál: mi se történt.
nem pironkodtunk, nem gyaláztunk:
nem pazaroltunk ennyi érzést!
csak láttuk egymást, mint a fákat,
mint a madarat, mint a házat....


Elmentem, hogy visszajöjjek
Tengert keresek a gyöngynek.


NAPKERESÕNEK INDULTUNK MÉG MI IS

Azt hittük, az új szépséget, a rák
gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük, sok-sok emberrel fogjuk
majd együtt megállítani a halált,
a halált - amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot
jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk.
A komolyságunk is nevetés volt.
És azt hittük, a legjobbkor születtünk,
hogy mi már minden tudhatunk,
mi már azt is tudtuk, hogy mind emberek
vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hideg vízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem
kapott görcsöt a szíve, és felhevülten
ittuk a hideg vizet,
nem is ihattuk másképp, mindig
melegünk volt,
egyikünk se kapott tüdõgyulladást,
nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk.
Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk,
ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek
voltunk, de a szerelem sem volt titkolnivaló,
hanem tisztelnivaló volt, amirõl megilletõdött
komolysággal - de csak így - bárki bármikor
beszélhetett.
És boldogok voltunk, mert a szerelemben csak
a szerelmet kerestük, nem anyáink szelíd-érzelgõs
körítéseit, nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét, és
annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk
az idõt.
Igen és nemet mondtunk.


Sírkõ és káprázat;
a belvárosi kávéházban

A fiatal Hernádi, Csoóri, Konrád és a többiek,
Tornai, Jancsó, Kõrösi... a nevük nem fér a papírra...
Húsz és negyven közt járó, szépreményû ifjak, fejükben
takarékon, a lángész, ülepükön fényes a nadrág - a lassan
kelõ kenyértészta élesztõ értelmisége...
Ki tudná ma egy asztal köré leültetni õket?
Ki tudna a régi helyemre, közéjük ültetni engem?
Ha összefutunk, óvatosan beszélünk, nehogy aknára lépjünk és fölrobbanjunk
attól, amit nem vágunk egymás szemébe, hogy szerintünk mit adott föl vagy
el a másik, rögeszmékért, pénzért, vagy egy tál lencséért, a sikerért...
A nyílt terepen lassan vánszorgunk a fejfánkkal jelölt bunker felé, s a
bombatölcsérek között a vert sereg szétszórt fölszerelése, vérmocskos
filmkockák, regényfejezetek, verssorok.


A szabadság nagy magánya

Az alattomos huzatban fölemelkedett az íróasztalomról a szabványméretû géppapír, s a levegõben ügyetlenül pörögve mutatta, hogy mindkét oldala üres. Elérte az ablakpárkányt, megült rajta, nem több idõre, mint amíg tart a szemközti bérház tetõgerincére szokott vadgalamb szárnycsapása, vagy ameddig leomlik a meleg hamu a cigarettámról.

Csöndesen zizegett az ablakrésben, remegtek sarkai - hosszú futás után kélnek ilyen remegések a meghajszolt õz tomporán. Aztán siklórepülésben vetette ki magát az utcára, széles és elegáns íveket rajzolt a csenevész akác koronája fölé, egy S-alakút az emeleti ablakból ki-kicsapkodó tüllfüggöny köré, végül, akárha egy láthatatlan hintán ülne, ide-oda lebben, nyugodtan és pontosan kimérve az utca két oldalának házközét. Lassan és némán tette mindezt, a járókelõk mégis megálltak, bámulták a hirtelen fölvillant fehér lapot, amely eltûnni sem akar a kémények között, de lehullani sem, az esõtõl fénylõ aszfaltra. Cellulózteste a Napnál keményebben vakított, csak éppen hûvösen sugárzott, mint akinek minden mindegy, mint aki tudja, hogy a sorsa éppen ennyi. Volt valami félelmetes a tisztaságban, hiszen emberidegen emberi termék maradt; hiányzott róla egy kézírásos kusza sor, egy gyerek-rajzolta halványkék vagy mandulazöld vonal, vagy akár csak egy írógéppel ráütött betû.

A papírlap tudta, hogy õ más mint a többi papírlap: már kiszabadult abból a vonzáskörbõl, ahol mindennek célja és eseménye van.

Magányos szabadságában ott lebegett a járókelõk fölött. Meglehet, ennyi elég a sorsához.

Már elfeledtem, miért készítettem az asztalomra. Vékony, fekete rosttollal a kezemben álltam a tetõtéri ablakban s féltõ tekintettel követtem szeszélyes útját. Aggódtam érte. Ahogy éles kanyarokat véve röpült, a hirtelen feltámadt szélben hol keskeny csíkká, hol méltóságteljesen téglalappá változott - a hozzám való viszonyától függõen. Amelyrõl csak én tudtam.

Az utcai bámészoknak mást jelentett; újdonságot. Irigyeltem õket. Irigyeltem tõlük a csodálkozást. Ez az én papírlapom? Vegye gondjába az ég, nehogy idõ elõtt bekormozódjék, vagy egy váratlan esõcsepptõl elnehezülve becsapódjon a földbe, a fodrozódó pocsolyába, a mindent letipró lábak alá. Hogy szeretem, csak most derült ki. Pedig nem a tisztaságért, hiszen azt magam akartam megcsúfolni. Hanem mert el tudott szabadulni.


Ne add fel az álmaidat és az ábrándjaidat. Ne engedd, hogy az élet elvágja a zsineged, mielõtt felorsóznád azokat az álmokat... tartsd feszesen ... ... és orsózz .... ne add föl .... kapaszkodj bele a hálóba ... , s ha a már benne lévõ álmok kiszökkennének, ugorj a vízbe és ússzál utánuk az életed kockáztatásával is.... de ne engedd õket elszökni...

...ne engedd õket elszökni... végezetül egy ars poétikánknak is felfogható vers


RÉGTÕL SEJTETTEM EZT.....

Régtõl sejtettem ezt és folyton féltem,
hogy más is rájön. Nyakunkon a kés:
mert ha igaz és nincs Isten az égben,
úgy erkölcs sincs, sem igazságtevés,

se jó, se rossz, se út, se cél, se rendszer,
csak káosz, ahol minden egyre megy
és mentõl többet tud, lát, ért az ember,
az élet annál értelmetlenebb:

rémálom két irgalmatlan setétség
között. Még jó, hogy a vers meg a szépség
tébolya kerget. Másnak csak a pénzvágy

s a kéj jutott. Olyiknak ennyi se.
Kihúzták a festõ alól a létrát:


Vége


A mûsor szerzõi:
Alföldy Géza, Dorkovics Ágnes, Elekes László, Géczi János, Faludy György, James J. Kilpatrick, Jóna Dávid, Justin Daniels, Kartal Zsuzsa, Kõrösi András, Langstadler Csaba, Orbán Ottó, Ungváry-Zrinyi Imre, Varga-Tóth Csaba.

Vissza az oldal elejére