Egy elme zarándokútjai I.
Langstadler Csaba sorozata


a látomásokon:
Kék virágok a mezôn: a méhecskék mint kis napok rájuk szállnak.
Gondolataim fonalát engedem rájuk, hogy agyamba zárjam Ôket.
A lehellet mint a tüdô ujjlenyomata. Száguldanak a sejtek, felkavarják az eget. Isten mossa arcát a felhôk habja között. Kezemet mint létrát Neki támasztom az égnek. Fejberúg a villám.
Széttörik az ég: millió harmat törmelékre. A kövek lélegzésében: a csend lakik.


a bölcselet forrásvidékén át:
A virágok születnek a legcsodálatosabban, mert anyjuk hasában lehet ôket látni a napban.


Minden szépség csak egy igazítás a világon.
Ha elkapsz egy lepkét, Te esel fogságba, mert nem bírod kinyitni a kezed.


a rímbe rendezett sorokon:
Mariannra gondolva

Valahogy lemaradsz minden
ember életérôl, aki meghal,
a Szerelem szemérmébe hogy
hord szét: megkísért a dal.

Aztán a többszívü mindenséget
arcára veszi Isten
Hogy a verzô sorsokat
elkösse egy szívben.