A Legyek ura címû film kapcsán
avagy
A szabadság felelõssége

Mint mindig, most is különösen aktuális számomra ez a film. Körülöttünk háború folyik leállíthatatlanul, olykor azt érzem, következmények nélkül lehet, sôt kell ölni, a Másikat semmibe venni, leértékelni.

A film elevenembe vág, sokszor ordítanék: ez szörnyû, kegyetlen, ilyen nem is létezhet: gyerekek lesznek önmaguk áldozatai, elvadult, félelem-korbácsolta indulataik "játékszerei".

Egy repülõgépszerencsétlenség életben maradt gyermekcsapata lakatlan szigetre érkezve megéli a szabadság, a kötetlenség mámoros - fájdalmas pillanatait, s kialakítja sajátos, a rettegés hatalmán alapuló "õsközösségét". Szinte ott érzem magam a szigeten, a fiúk között, magányosan. Az egyetlen megmenekült felnõtt gyenge, beteg, zavaros elméjû, félelmében elpusztítja önmagát.

De nekem szükségem van valakire, valamire, ami tartja bennem a lelket, aki, ami nagyobb mint én, hatalmas, mondhatnám: Mindenható.

Teremtünk is magunknak egy nagy, erõs fantomot, "disznófejû istent", akitõl félnünk lehet és kell, akinek puszta említése is megfékez, erõt ad, sakkban tartja a kételkedõket. Önmagunkat is õserõvel ruházzuk fel, maszkot festünk és elbújunk mögé.

Félelmetes csapattá válunk. Olyan csapattá, amibôl már felnôtt fejjel ki kell szállnom, már nem bírom tovább. Nem lehetek ilyen megátalkodottan rossz.

Átállok.

De ennek ára van: üldöznek, halálra hajszolnak. Megélem a Gonosz mindent elpusztítani akarását, szédítô örjöngését, amikoris lélegzetfojtva, kiizzadva, elszédülve, halálosan fáradtan, nem is tudom hogyan, ott vagyok a porban a Megmentô lábai elôtt. Van kiút, van józan megállító erô, sóhajtanék fel a film végén, ha nem szembesülnék azzal, hogy egy állig felfegyverzett katona elôtt fekszem ...