Találkozásaink - melyek nem történnek meg.

Gyerekeink, ugyanúgy krónikus felnôtthiányban szenvednek, mint a világon számos helyén. Csak akkor nem bizonytalanok viselkedési stratégiájukat vagy taktikájukat illetôen, ha vetélkedésrôl, harcról, ítélkezésrôl van szó. Azzal a helyzettel, amelyben nincs szembefeszülô indulat, nemigen tudnak mit kezdeni, mintegy elvesztik "harci méltóságukat". A jelenségekre, vagy akár a másik emberre való rácsodálkozás általában nem érték, nem presztizsnövelô elem. Televízión és videón nevelôdô kicsinyeink csak az elektronika villódzó függönyén át képesek elviselni az ember látványát. Az élô, testközelben lévô felnôtt is lehet érdekes egy ideig, csak az a baj vele, hogy nem lehet elzárni, vagy legalább csatornát váltani rajta.
Tanítási órák futnak le, sokszor úgy, hogy sem a diák, sem a tanár nincs jelen. A jelenség nem új, s nem is egyedülvaló.

Volt nekünk egy nagyon nagy költônk, ôsz hajú, szikár, fakó hangú férfi, úgy hívták: Pilinszky János. Prózát is írt, gyönyörû, vergôdô, pontos prózát, s egyszer azt írta, - hadd idézzem:

"… jelenlétünket vesztettük el. Méghozzá egyszerre otthon, az utcán, a lépcsôházban, a színpadon, a nézôtéren, az ágyban és a konyhában. Mindenáron jelen akartunk lenni, s épp jelenlétünket vesztettük el, épp a bizonyságot, mint a görcsös szorítást, amit szorongat, a féltékenység, ami után leskelôdik, ahogy a kimeresztett szem végül is nem látja azt, amire rámered."