Az arc beszélõ csendélet
Devecseri János magnetofon memoárja II. rész
Akkor most hazudjunk igazat.

Hajdan volt szomszédok, barátok - zsongás, élet.
Mikor Szilvay Csaba barátom, aki most a Kodály módszert tanítja a finneknek, felvett egy szénnel rakott Csepel teherautóra, s így mentünk a Zeneakadémiára. A nagybõgõje csupa fekete lett. Igy maradt meg.
Vagy mikor Füst Milán bácsi a kertünkben ül s a fáradt õszi napon olyan jól esik neki, hogy még nagyanyám húslevesének kedvéért sem jön be a házba. Tálcán kivisszük neki.
Mit tudom én emlékeim, kebeltringató emlékkatéterek.

Agyonfilozofált az életem. Analizálom a reménybéli potencianövelõ lágytojást, a sárgás tükörbe inhalálom a halálom képeit.
Beleszeretni a tízenhatévesekbe, táncoló vádlijaikat nézni a Zugligetben. Gyönyörködni, ordibálni, Párizst idézni. Lehet, hogy hülyeség? Janis Joplin játszik. Változik minden, semmi sem múlik. Lehet, hogy vétkeimbõl élek? Elégedetlen vagyok. Miért születtem? Miért kell végignéznem, hogy 450 fenyõt kiirtanak a Szabadsághegyen?
A magnó elbírja, ha nem tetszik kivágod. Felhatalmazlak. Különben jó ez az újság, tetszik. - Na!
Szép napok voltak, melyek most holtak. Lírikus napom volt. Bocs!