Egy ballagás margójára

Ballagásra mentem, aztán hazajöttem. Elgondolkodtatott.
Nem illemtudásból elsírt könnyeket vártam, nem is érzelgôs beszédeket. Szerettem volna mosolyogva emlékezô diákokat látni, de ballagás helyett csak virágcsokor gyüjtögetô lépcsôtúrát láttam.
Sajnáltam a ballagó diákokat. Az utolsó perceiktôl fosztották meg ôket családtagjaik, akik szögletekbôl elôugorva vakut lobbantottak szemükre.
Tehetetlen bábként, szeretteik tömegében sodródó fiatalokat láttam, a jövô igéreteit, amint a jelen megfojtotta ôket.
"Pantha rhei..." Mégis ôrületes forgatagként kavargó, percenként változó világunkban csak az ôszinte érzéseink, örök emberi értékeink nyújthatnak kapaszkodót.
Meg kell tanítanunk az utánunk jövôket arra, hogyan léphetnek ki a zajló élet szédítô körhintájából, csak annyi idôre, amíg az elmosódott, homályos foltokból újra összeáll a szeretett arc, a nevetô szempár, akiért fölszálltál a körhintára. Meg kell tanítanunk, még mielôtt elfelejtjük mi magunk is...