Egy elme zarándokútjai II.
Langstadler Csaba sorozata


A szavak rezgésében:

Bolyongok Óceánok alagútjaiban... Kitaposott szemeimben sírnak a színek. Fázik a világmindenség, vérem fûtôszálával melegítem. Agyam: a világ domborulata, hegyében Jézus lakik. Összefényképez az idô a XX. századdal, pedig ôskezemen felúsznak Nagyapám ráncai. Felöltöztet a meztelenség. A színek fekszenek agyamban - szememben, összekötöm ôket, Neked. A világ mozdulatain kialakul az idô arca, a percek ondósejtjei elárasztják az örökkévalóság méhét. Én ebben a zúgásban születtem, felettem megrepedt az álom. Testüket harmadik testté osztom - de lelküket egyesítem. Arcomat oroszlánok karmolták össze, szívemet véresre kínozta a vágy, a madarak elrabolták szárnyaim.


A tisztaság megtalált forrásánál:

Csodálatos utazásban veszel részt, (mint Guliver) jársz a törpék világában: a bogarakéban, az óriások világában: a tengerekben, a hegyekben.


Legyél olyan szép, hogy a halál elszégyelje magát!
Ha két ember egymás felé nyújtja a kezét: egyenlôjel - egyenlôek.

Rímbe rendezett sorokon:

A fény kardélen
hamvas lepke láncol,
Kitisztult vizekben
tükrökkel játszol.

Rajzolnak a bogarak
hajszál utakat,
isszák a madarak
a végtelen kutakat.

Keringôzik a lepke
hárfa zenére
üveggolyón néz a pinty
a sas szemébe.