Tárlatvezetés

Petri György szerint hálátlan dolguk van az elôszóíróknak.
Képeskönyv elé szavakat?
Kiállításról írni is hálátlan dolog (talán csak annyit, hogy meg kell nézni). Felesleges lenne azon elmélkedni, mennyire nem elmesélhetôek a képek, nem leírhatóak, stb, stb.
Holott ez így van, csak már túl sokszor elhangzott, s az ember elkezd gyanakodni.

A kiállítás vezérfonala a kronológia. A tizes évektôl napjainkig.
Belépsz a terembe, balra indulsz. Száz kép. Az elsô egy André Kertész portré, barátságos arcú öregúr, kicsit szégyenlôs. Asztali lámpa fénye, dolgozóasztal. Az öreg Illyés Gyulára emlékeztet.

Kertész egy interjuban azt mondta:"A fénykép a századelôn csak vitrinportéka volt. De én azt akartam fényképezni, ami körülöttem van."
Egy elefánt a porcelánboltban. (vö. Zolnay Pál: Fotográfia c. filmje? a retusôr és a fotós alapvetô nézetkülönbsége)

A századelôn a fotó "festôi" akart lenni. Mondhatni, identitászavarban szenvedett. Olyasmit irigyelt a festészettôl, amire nem képes és nem is feladata, hogy képes legyen. A nagy erölködésben csak az epigonságra tellett. Hasonló ez a korai mozgófilmhez mely lefényképezett szinházként sinylôdött.
Ez volt a gyermekbetegségek kora.

Úgy tûnik Kertészt sohasem fertôzte meg ez a kór. A szerencsétlen törekvés a "festôiség"-re hidegen hagyta.
Vajon hogyan dolgozott?
Képei alapján úgy tûnik, mintha egy teljesen transzparens jelenlevô lett volna. Az élet apró moccanásait a maguk zavartalanságában örökítette meg. Mintha a fényképész jelen sem lenne. Pedig a korabeli nehézkes technika nem igazán kedvezhetett az effajta alkotói magatartásnak, mely nem saját jelenlétét kívánta dokumentálni valami más ürügyén, hanem az ôszinte kiváncsiság vezette.
A fotográfus háromlábú állványával, furcsa ládájával, jelentékeny feltünést kelthetett. Olyan titokzatos mint egy garabonciás diák.

Kertész elutasított mindenfajta utólagos beavatkozást, trükköt ami az elôhívás során kínálkozott. Manirnak tartotta, mesterkéltnek ezzel azt vennék el a fotótól ami igazán a övé, a pillanat tiszta és áttetszô megörökítését.
A fényképnek az exponálás pillanatában már késznek kell lennie, mondta egy kortárs francia fotós.
Úgy tûnik Kertész ma is "korszerû", pedig ma sokkal nagyobb a csábítás. Sokszor egyszerûen megszólalni a legnehezebb.

Mindenki aki a lényegérôl akar szólni az idôrôl beszél. Arról, hogy elszáll az idô, hogy a visszafordíthatatlan, hogy nyomot hagy rajtunk, hogy mindenre emlékszünk, hogy semmi nem jut eszünkbe, hogy belül is van meg kívül is, hogy képes minden pillanat lenni csak, hogy ügyet sem vet ránk.

Ha van egy kis idôd, nézd meg ezt a kiállítást.