Devecseri János magnetofon memoárja III.

Az arc beszélõ csendélet

Ha papírzacskóba csomagolnak téglalap alakú vagyok. Elvist imádom. Ennyire sikerült asszimilálódni. Az imádott nõ combjait vagy a színházi függönyt húztam szét fiatalon, most abból élek, hogy hátra nézek.
Megtanultam, hogy: Csinálj magadnak öntörvényt, saját autizmust! -így élheted túl önmagad. Sebzettek vagyunk, a ránk omló ravatal mosolyok bénítanak, díványokká váló NÕK bámulnak arra, hogy Kodály a keresztapám. A zongorára támaszkodom amit tõle kaptam, és kihasználom végsõkig a múltamat. Mint egy jóllakott szereposztó zenész. Azóta egyedül vagyok. A lovagkorról többet tudok mint a szomszédaimról. Vérzik a szívem, mert meggyilkolják a fenyõket a Szabadság-hegyen, itt ahol élek.
Így még emlékezni is nehéz. Az életem aljas attitûdjeit a tenyerembõl fújom rátok, de eddig tartott a vágy, hogy elmondjam.