Jóslat

Melyik lesz az a pillanat, ó mondd, kedves Tanuló III. feliratú közértes ifjú, amikor megutálsz? Melyik lesz a nap, amikor reggelre kelve, még álomcsipáktól ragacsosan vagy a fogmosó poharadat kezedben tartva s dühösen kiköpve a mentolízû lét, hirtelen azt mondod:" Franc a pofátokba! Sok randa állatja, hogy az ég szakadna rátok!" Vagy tizenöt deka parizer közben szakítunk? Talán egy hangos szó, egy szemvillanás nélkül, pusztán, mert én leszek aznap a negyvenhatodik tizenöt deka parizered? Az éppen túl sokadik adag parizere ifjonti életednek, amire nem voltál felkészülve, no nem agyilag természetesen, nem elméleti szinten, hisz elméletbõl az iskolában mindig jó jegyeket kaptál. Ötösre feleltél te töpörtyûbõl épp úgy, mint zalahúsból vagy kedves vevõbõl - látom a pattanásos, igyekvõ arcodon, a serkenõ bajszodon, a komoly szemüvegeden -, te igaziból akarsz kereskedõ lenni, mondta is anyád a hátad mögött: "Szegény, kicsi fiam! Mit csináljak, ha egyszer a fejébe vette!" Pedig emlékezett volna õ is a kislánykorabeli jó ízekre. A doktorosdi és papás-mamásdi mellett a komoly-szép boltosdira. Legtöbbünknek kimegy a fejébõl, mire felnõ. Mozdonyvezetõi álmokkal dicsekszünk, meg hogy költõk akartunk lenni, tengerészek, mert nálunk nagy gesztusokra illik vágyakozni, szertelenségre, szabadságra. Esetleg pénzre. "Ügyes gyerek! -vágott hátba apád a vendégeitek elõtt, s csippentett hozzá a szemével, mire amazok visszacsippentettek-, meg fogja találni a számítását!" Te meg ott tekeregtél a sarkadon, lángoló arccal, s óvakodtál elmesélni, hogy a pénz is jó dolog, de még jobb a szakma szertartásos, felnõtt koreográfiája. Az udvarias, hûvös "Mit parancsol?", a határozott mozdulatok, melyekkel eligazodsz pirosas, barnás, füstölt és fõszeres birodalmad minden zugában; a nyisszantás, mérés, számolás, csomagolás; "Köszönöm", "Kérem"; rend és nyugalom; jóindulatú, korrekt üzleti viszony embertársaiddal.
Ma, az elsõ napon, hogy közénk eresztettek, még ott van mindez a szemedben. Ma még maga vagy az õseladó, a hamvas és természetes, lefogadom, hogy büszke vagy, sõt szeretsz egy kissé. Szeretsz, mert juhtúrót is kértem, életed elsõ igazi, éles juhtúróját, amely nem iskolai szemléltetõeszköz többé, hanem leendõ körözött. Azt sem bánod, hogy a mérleget figyelem, így van rendjén, azért vagyok vevõ, hogy gyanakodjak, hogy folyvást kérjek, nyaggassalak. Olykor gorombáskodhatom is, benne van a pakliban, a használati utasításban, amit hozzánk mellékelt az iskola.
A vicc az, hogy ma, holnap, holnapután eszünk ágában sincs még gorombáskodni veled. Miért tennénk; Meghatva figyeljük aggályos méricskélésedet, az épp elegendõ papírost, melybe töpörtyûinket csavarod; ma még barátok vagyunk, sõt többek annál: a munkamegosztás vagyunk, a társadalmi szerzõdés, egy darabka emberi civilizáció.
És tudom, mégis el fog jönni a nap, amikor bennünk ismered föl az okot. Elégedetlenséged és keserûséged, lakásgondjaid és pénztelenséged undok forrásait. A jól láthatóakat és kézzel foghatóakat, mert a többi kívül esik látókörödön. Parizer és vevõ platóni ideája helyett egyszer csak ott állunk majd elõtted zöldesen, dagadtan, agresszív és végeláthatatlan sorokban, s végre tudni véled, hogy miattunk érzed olyan cefetül magad.
Miként mi is hiába emeljük tekintetünket bizonyos határokon túl. Onnan rendelkezések érkeznek csak, éles nemek vagy homályos magyarázatok. Te viszont ott leszel kéznél, s rád mutathatunk: Csal! Lop! Pimaszkodik! Minden miatta van!
Tanulsz már pimaszkodni, kedves, szemüveges Tanuló III?
Vagy azt hiszed, pont te leszel a kivétel? Mi is azt hittük, persze. õzikeszemû díjbeszedõknek indultunk ám mi is, gazellaléptû pincéreknek, lánglelkû tollforgatóknak, bölcs vezéreknek. A kivételeknek. Akad ma is köztünk egy-két kivétel. Rájuk fogsz ismerni, és még alaposabban becsapod majd õket, a hülyéket, mert csak toporognak elõtted a vedlett kabátjaikban, meglátod, s akkor se mernek szólni, ha a szemüket kicsalod. Jól fogsz szórakozni néha, hamvas képû Tanuló III! Hanem azért vigyázz! Mert ha közben a hivatalainkba, vendéglõinkbe, a hagymaszagú ügyfélszolgálati irodánkba lépsz, hát majd mi is szórakozunk, és úgy kiszúrunk veled, hogy belefeketedsz. Hogy másnap húsz parizervéget csempészel a zacskónkba, harmadnap reggel pedig álomittasan, vagy a mentolos lével gurgulázva nagyot köpsz az IKV mosdókagylójába, s azt mondod: "Franc a pofátokba!"
De ma még ne tudj minderrõl, kedves, jó Tanuló III! Egy pillanatig még hadd szeressük egymást, vagy legalábbis én téged ott a pult mögött, a tiszta homlokoddal, a patyolatköpenyedben, egy röpke fausti pillanatig, melynek úgyis hiába mondanánk: maradj!
Ugyan, ki az ördögnek kellenének a lelkeink?