3/4 Pink Floyd

Az ember hajlamos mindent az utolsó pillanatra halasztani, a jeggyel ugyanígy jártam. Hónapokkal az augusztusi koncert elõtt már lehetett jegyet kapni, de én csak az utolsó héten szereztem be. Igaz, így 10%-kal többe került, de legalább volt. A kétezer valahányszáz forintot sajnáltam a buszjegyre, inkább motort választottam, hogy párommal együtt kijussunk. Augusztus 19-én számtalan rajongó indult el Bécsújhely felé, ki így, ki úgy. A közönséget már hatkor elkezdték beengedni, noha a mûsor kilenc körül kezdõdött. A becslések szerint 100.000 ember várta a kezdést. Hiányzott viszont az együttes vezéregyénisége, a FAL szerzõje, Roger Waters. A másik három zenész, David Gilmour, Rick Wright és Nick Mason alkották most a Floydot. Õket néhány kisegítõ zenész kísérte. Közel 20 perces hangeffektus orgia után végre elkezdõdött a koncert a "Shine on you crazy diamond"-al. Ezután hosszú unalom az új lemez és a '87.es "elmezavarról" következtek mûvek. De ez már nem Pink Floyd. Profi utómunka. Az igaz, a hangtechnika tökéletes hét helyrõl jön a hang, a fény pedig olyan, hogy más nagyszabású koncert ehhez képest két zseblámpát használ. (állítólag a Holdról is lehetett látni, de ki nézte onnan?) Vetítés, lézershow, fényorkán. Az elsõ rész végére egy több mint húszéves kompozíció, a "One ef these days". A közönség, velem együtt felébredt a színpad széleirõl, majd aláhulltak a mélybe. Profi lézershow fejezte be az elsõ részt. Egy kis szünet után a második nekifutásra már a régi, igazi Pink Floydot hallgattuk, még ha hiányosan is. Szólt a "Wish you were here", Syd Barrett emlékére, a pénzéhes világnak a "Money", a megállíthatatlan "Time", az örökké álló, lebonthatatlan "The Wall", a Syd Barrett vízió, az "Astronomy Domine". Hallhattuk a "Dark side of the Moon" gyönyörû nõi vokálját, és a mai fiataloknak is elszállást biztosító "Learning to fly"-t. Ezeknél már a fényshow háttérbe szorult, itt ugyanis már a zene önmagáért beszélt. A befejezõ számban már a fénytechnika és a lézershow teljes bevetése mellett, a szétnyíló, csillogó tükörgömb és tûzijáték is a csúcsot jelentette. A Pink Floyd ugyanis nem szokott ráadást adni. Ezt alátámasztani látszott, hogy ezen a csúcson túl már nem lehet menni. De közel tíz perc után szerencsénkre, erre rácáfoltak. A teljes sötétségben levõ színpad felõl egyszer csak felhangzott a "Hey You". Döbbent Csöndben hallgattuk. Ezután most már tényleg befejezésként a "Run like hell" zárta, tûzijáték kíséretében a koncertet. Az elvonulás szervezetten és gördülékenyen folyt. Pár óra múlva az ágyamban gondolkodhattam arról, hogy milyen csodának is voltam tanúja Rontott az élményen, hogy a koncerttel kapcsolatban egy profin megrendezett forgatókönyv szerint zajló anyagi vállalkozás érzõdött, sokszor háttérbe szorítva a zenét. -Úgy 3/4 rész Pink Floyd- így tehát kár lett volna kihagyni.