Rébusz bácsi meséi
Jóna Dávid rovata 
Kosztolányi Dezsô
Akarsz-e játszani 

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfôre ülni,
borból-vízbôl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú ôszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragôzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprô, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretôt,
színlelni sírást, cifra temetôt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Kávéházi szavak.
Az üvegablakon át a forgalmat nézem.
Reneszánsz vagy sznobizmus.
A többiek is jönnek, mindenki hoz valamit. Tudatos hajótörés.
Az akklimatizálódásunkat egy novella segíti. A játék elkezdôdött.
Schiller szerint a játék a szabadság felsôfoka.
Mértékvesztô gyermekszív, a neveletlen fütyörészô utcaseprô vagy költô.
Az érzékek együtt zengenek hódolva, jelzôket szaggatva, ecsetet és akkordot fogva. Szerelem és mûvészet. A vas színû ég alatt a költô könnyûvérû gesztusként teliholdat álmodik, a mocsárt melyen áthalad kedveséért formás, csengô rímbe állítja.
A kávéház tíz centivel a föld felett.
Felnéztem, fénylett az arcuk. A drótszálú üvegablakon át sietô embereket lehetett látni. A hallgatóság kérdôn nézett rám miért álltam meg.
Siettem vissza hozzájuk...