Nagy Tibor
Magad közül a gonoszt

Magasra szerelték a kilincset, teljes testsúlyával kellett ránehezednie, hogy kinyíljon a nehéz, helyenként már korhadozó nagykapu. Ahogy egy hatalmas, nagytestû madár emelkedik fel, mikor éjjeli röptére indul, lomhán mozdult meg a kapu. Belépett, s a ház kissé párás, meleg levegõjét egy mohó némber leheleteként érezte arcán.
Egy másik világ volt ez, ahol az elõbbi, utcai magányát emberek és egyéb lények láthatatlan közelsége váltotta fel.

E pillanatban már biztosan érezte, amit elindultakor mégcsak sejtett, azt, hogy újra találkozni fog az idegennel. Bárhol, bármikor találkozott vele, azonnal ráismert, bár az arcot, s az alakot nem bírta visszaidézni maga elé, csak a szemeket, amik mint a halottaké, semmit sem fejeztek ki. Gyermekkorában látta elõször az idegent, s a nevelõnõ, aki nem értette, mi lelte, elõbb egyre ingerültebben noszogatta, induljon már tovább, mozduljon meg végre, aztán, mikor a gyermek továbbra is szobormereven állt az utcán, és kis keze egyre hidegebb lett a nevelõnõ tenyerében, kétségbe esve jajongani kezdett.
Azóta minden találkozásuk nyomát vérében hordta. Látta az idegent a város óriási, öreg házakkal körülvett terein várakozni, távoli hegyek sziklái között kanyargó úton közeledni, és a hûvös templomok homályos oldalhajóiban állni. Soha egyetlen szót sem váltottak, de tudta, kettõjük sorsa össze van kapcsolva, mint a tükörbe nézõ, s a tükrözött kép.

Csend volt a házban. A zuhogó esõ, ami odakint nedvesre áztatta csizmáját, tompa, csendes zúgássá szelídült idebent. A belsõ udvar kövezetére a rozsdás csatornákból itt is, ott is folyt az esõlé, hosszú évek lerakódott mocskát mosva a falakról. A dohos lépcsõház tövében alig emberi, nyomorék koldus feküdt, szinte értelem nélküli szavakat motyogva maga elé. Szó nélkül átlépett az emberroncson, aki mikor meglátta, kabátja után kapott, s egy érthetetlen szöveg kántálásába kezdett bele fertõzött ajkaival.
Undorodva fordult el a koldustól, és a lépcsõ felé indult. A lépcsõfordulókban függõ lámpák sárgás fényében meg-megállva, lassan vette a lépcsõfokokat, óvatosan kapaszkodva a rozoga, rozsdás korlátba. Az emeleteken, ahol valamivel erõsebb volt a világítás, sokáig nézegette az ajtókra szerelt arany és ezüst névtáblákat, amikre furcsa, idegen neveket és jeleket vésett készítõjük. Némely ajtó mögül zajokat hallott kiszûrõdni, de mikor közelebb lépett, ezek elcsendesedtek, így kétségek nélkül tudta, akárkik is vannak az ajtó mögött, szemmel tartják õt. Senkit sem látott ugyan a lépcsõházban, de az ajtók nyikordulása és csendes csukódása figyelmeztették rá, nincs egyedül. Eltökélten haladt egyre feljebb.

Az utolsó, az elõbbieknél valamivel szûkebb lépcsõsor egy vasajtóhoz vezetett. A zár engedett a nyomásnak, s ahogy kinyílt az ajtó, az ajtópántokon és a kilincsen lerakódott finom por puhán hullott a padlóra.

Mielõtt kilépett volna a tetõre, már biztos volt benne, ott találja majd az idegent. Nem kellett sokáig keresnie, hamar meglátta, bár az idegen alakja, ahogy a mellén összefont karral állt egy kéménynek támaszkodva, csaknem beleolvadt az égbolt sötétjébe. Néhány pillanatig fürkészõn figyelték egymás arcát, de amint a másik elfordította tekintetét, õ sem nézte tovább. Lehajtott fejjel, arcán enyhe félmosollyal sétált a tetõ széléig. Lepillantott, aztán teljes erejébõl ellökte magát a peremrõl. Látta egy pillanatra forogni a házakat maga körül.