EUGENE O'NEILL: UTAZÁS AZ ÉJSZAKÁBA
(reflexió egy veszprémi elõadás kapcsán)

"Ez csak színjáték, itt senki sem sír igazán"

Két évvel ezelõtt Miskoc, most pedig a veszprémi Petõfi Színház tûzte mûsorára O'Neill: Utazás az éjszakában c. drámáját Szigethy Gábor rendezésében. Ez a mû tartalmazza a legtöbb önéletrajzi vonást, így elõadatni nem engedte. Csak halála után tizenkét évvel láthatta a közönség a család semmibehullásának örökkévalóságig tartópillanatait. Apja James O'Neill ír származású színész volt, aki élete alkonyán már alig kapott szerepeket, akárcsak a darabban szereplõ James Tyrone. Anyját apácák nevelték és zongorázni tanult; egyébként morfiumfüggõségben szenvedett, mint Mary Tyrone. S végül ott van maga O'Neill, akit kirúgtak az egyetemrõl. Tuberkolózisban szenvedett, fél évet szanatóriumban kellett töltenie. Saját magát írta meg a csavargó, tüdõbeteg Edmund alakjában. Darabja kíméletlen leleplezése az "maerican dreamnek", a társadalom és egyén konfliktusának, melyben az ember képtelen változni, környezete lassú lávafolyamként hömpölyög körülötte, s õrlõdve égeti fel benne önmagát. A modern végzet eme gondolata jelenik meg a veszprémi elõadásban is, négy átlagos amerikai ember - egy család életében. Egyetlen nap alatt zajlik le a Tyrone család sorstragédiája. A látszólag békés, puritán díszletek között elköltött színjáték-reggeli után az elõadás végére megbomlik a tér, és a négy ember életét már csak egy hajszál tartja egyben: a szeretet, egyébként képtelenek lennének elviselni az anya állandó színjátékait, labilitását, visszatérõ, ködös emlékképeit, és egymás állandó marcangolását.
A színésznõ (Szakács Eszter) sok emócióval játszott, de csak a felszínen jelenítette meg ezt az elõnytelen alkatában kislányosan törékeny asszonyt. Ugyanígy alkatilag nem illett a szerepre az Edmundot alakító Gazdag Tibor, aki azonbana II. felvonásban meggyõzött szuggesztív játékával. Hittem neki. Az elõadás hangulata talán túl tragikusan indult, amit a színészek a kísérõzene súlyossága miatt sem tudtak már fokozni.
Ehhez a felszínen kiabáló "nem amerikai", túlkoncentrált elõadáshoz képest a miskolci jobban idomult a drámai miliõhöz. A könnyed jazz muzsikába minduntalan szinte vészjóslón sikolt bele a ködkürt, ami Mary újra és újra feltámadó morfiuméhségét jelzi. Mary beteg, kopogások a lépcsõn: valaki fel-alá járkál. Mi ez a csönd -, ködkürt, aztán a lassan elhajó jazz. A lassú megsemmisülés perceit jobban élte a miskolci elõadás, de azt hiszem a lényeg sehol sem veszett el.