A ZSÁKUTCÁBA JUTOTT KÉPZELET
Michelangelo Antonioni: Nagyítás

A világ nem fotogén.

Tudatunkban szaporodik a mesterséges anyag: a közvetett tudás; ismereteink egyre nagyobb hányadát vagyunk kénytelenek (dokumentumokból) fotókból, filmekbõl, statisztikákból, termelési mutatókból meríteni, márpedig ez a világról elsõsorban a fotók... stb. képét nyújtja. Ez a kép reális annyiban, amennyiben nemcsak a valóság képe, de maga a valóság is közvetett és mesterséges és egyre mesterségesebb; egyre inkább megfelel - nem a fotók... stb. képének, de a fotók... stb. összességérõl való képnek. A modern képzõmûvészet a legérzékenyebb szeizmográfok egyike, a fotót már gyakran nyersanyagként használja, mint a fát vagy a követ. A szükséges adatokat, idézeteket, bizonyítékokat is kitermelik, mint a kõolajat. Jellemzõ M. Mcluhan anekdotája: "de szép gyerek!" mondják, mire a büszke anya: "hát még ha látnák a fényképét!". Az emberek emlékezete egyre inkább fotószerûvé válik, fotópillanatokban gondolkoznak, sõt jelen idejû élményeik egy részét - és egyre nagyobb részét - kifejezetten a fotó számára tartalékolják vagy rendezik meg. A turista, aki nem fér oda saját élményéhez a fényképezõgépétõl, a szülõk, akik saját gyerekük növekedését leginkább a fotóin követik, a bankett résztvevõi, akik vagy fotósként vagy fotómodellként szerepelik végig a vacsorát, a hangsági mocsarakban látványos tablókba rendezõdõ ifjak, a lelõtt tüntetõ mellett oroszlánvadászként pózoló dél-afrikai rendõr, a sztárfotók kedvéért gyártott sztárok és a családi albumok standardjához igazított családok, mind ennek a másodlagos valóságnak az iszonyú befolyását tükrözik. Nem emlékgyártás folyik, hanem az élet átalakítása emlékké; a fotó egyre jobban átjárja a közeget, amelybõl témáit meríti s így törvényszerûen egyre inkább sajátmaga válik a témájává. Régóta tudjuk, hogy a fotó elsõdleges üzenete a fotó ténye, de közeledik ahhoz a ponthoz, hogy kizárólagos üzenete lehessen.

Hajas Tibor (Jelenlét 1989/1-2.)