DÜHÖS IFJÚSÁG

Véletlen. Mégiscsak van tehát?

Az Új Magyarország napilap összefoglaló tudósítást közölt az Art'húr- rendezvényrõl. A cikk mellett keretezett hír: "Elment a dühös fiatal /John Osborne 1929-1994/" Hát így tudtam meg! Persze szerencsétlen dolog, hogy valakinek a halála adja az apropót, hogy utánanézzünk, ki is volt õ, mit is írt?!
Az emlékezést segítette, hogy egy fürdõkádnyi olvasatra elovastam a Bamberg-vér címû drámáját. Segített, mert a szerzõ által teremtett atmoszféra hatása alatt írhatok róla. Mert Osborneról írnom kell. Hozzánk tartozik.
Shakespeare hazájában, 1956. május 8-án egy lelkes szabadgondolkodó csapat, az English Stage Company, egy addig ismeretlen író-figura, John Osborne színpadi mûveit adta elõ. A Nézz vissza haraggal vagy ahogyan a magyar közönség még ismerheti a Dühöngõ ifjúság címû színdarab robbant a Royal Court Theatreben. Thália megszentelt falai beleremegtek a szenvedélyes türelmetlenséggel lángoló mondatokba, a pulóverben, ingben, csak úgy nyakkendõ nélkül megjelenõ alkotók láttán. John Arden, Samuel Beckett, Harold Pinter, John Mortimer...hát íme a lázadók névsortöredéke, mondjuk úgy, hogy a leghangosabbak.
Már tudjuk, hogy õk azok, akik a világ drámaírását megváltoztatták. Osborne, érzésem szerint, kiemelkedik közülük is, nemcsak mert elsõ volt, hanem azért is, mert a köznyelvet irodalmasította /és fordítva/.
Szenvedélyessége és nyíltsága magával ragadó, még szemléletének esetleges hibáit is hitelesítik. Életérzés, amirõl ír, a konformizmus, a társadalom és egyén butasága ellen lázadó ember csapkodva keresõ életérzése.
Tony Richardson 1958-ban filmet forgatott a Dühöngõ Ifjúság címû darabból. Osborne egyébként maga is színész (Sose jön el a holnap 1978, Flash Gordon 1980) aki forgatókönyveket is írt (Tom Jones 1963). A két éve megjelent, általam nem olvasott, önéletrajzi könyve állítólag még egyszer megvillantotta a lázadó elmét. A Majdnem úriember címû könyv pályafutását, magánéletét taglalta a jól ismert, rá jellemzõ hangvételben. Így búcsúzott. A Bamberg-vér, a királyi fenségesség pedigréje némi irodalmi becsúszószereléssel, ha a helyzet úgy követeli, lám helyettesíthetõ! A királyi kék kikeverhetõ egy kéznél lévõ fotóriporterbõl, némi szereptanulással és kellõ ígérettel a birtokok jövedelmezõségével kapcsolatban. A királyi fõszerepre való felkészítés jelenetébõl olvassanak pár sort, amely a másnapi esküvõ elõtt történik.


....Édesatyja - amint bizonyára tudja - nagy szívû és könnyû kezû férfiú volt, holta napjáig elképesztõ summát szórt el versenylovakra és operaénekesnõkre, ha jól tudom, az ön szûkebb pátriája különösen gazdag mind a kettõben.
Édesanyja viszont okos és takarékos asszony volt. Nem elég, hogy bölcs beruházásokkal (és impozáns ízléstelenséggel) rendezte be az összes királyi kastélyt, de igen elõrelátóan gondoskodott minden egyes fiáról, ha valamelyik netán atyja nyomdokába lépne. Királyi fenséged vagyonát nagyszámú ingatlanba fektette igen elõnyösen, mind biztosítva van, mindegyiket jó karban tartják, és mind jövedelmezõ. Édesanyja után, az óriási értékû kacatgyûjteményen kívül, mellyel fenséged kénytelen lesz kastélyait megosztani, rengeteg felbecsülhetetlen értékû ékszer is maradt; továbbá az ön képtára - Holbeintõl Sickertig -, a legtöbb kép benne meglehetõsen unalmas, de vagyont érõ; egyik népszerû lapunk nemrégiben közel kétmillió fontra becsülte a gyûjteményt. Fenségednek természetesen külön palotája van a fõvárosban, olyan, mint valami patinás, híres, Edward-kori fogadó bõvített kiadásban. Van kastélya vidéken is, az legalább elég kényelmes. Arrafelé sokat esik, örökké vastag esõköpenyben és gumicsizmában kell járnia: ez fenségedet a lakosságnak egy bizonyos jelentéktelen rétege körében módfelett népszerûvé fogja tenni. Vasárnaponként kétszer is elmegy a falu templomába, és napszámban elüldögél a népes gyülekezettel, hogy bizonyítsa demokratikus érzelmeit. Nem kevéssé emlékeztet ez a szórakozás a vidéki mozik gálavetítéseire, de fenséged hamarosan beletörõdik majd, hogy a falusi élet menetrendjébe ez is beletartozik. Ezenkívül fenséged tulajdona északon egy böhöm nagy, gótikus ocsmányság, olyan, mint valami William Morris-tapétás, elsõ osztályú váróterem. De a nép fölöttébb odavan érte, ezért nyaranta meg kell látogatniuk. Elvárjuk, hogy fura helyi viseletben járjanak, és úgy tegyenek, mintha nem volnának idegenek arrafelé. Ennek az a célja, hogy e vadregényes országrész lánglelkû lakói ne ragaszkodjanak szuverenitásukhoz, s ez annál egyszerûbb, mert eszük ágában sincs ragaszkodni hozzá. A kormányzat viszont e szolgálat fejében viseli az egész elfuserált birtok fenntartásának minden költségét, és fenséged zsebébe is csurran valamicske viszonzásul a klastromi magányért s a minden képzeletet felülmúló unalomért.