EXODUS

Más szemmel nézem a világot és
nem látok semmit.

Lelketlen csimbókokban hullott alá az éj, hogy ében lencséjén megmutassa a göncölt. A toronyóra porcelánteste belerezzent az utolsó harangszóba, s némán átadta helyét, hogy mély repedéseinek évszázados szellemei folytassák örök táncukat.
A rozzant nádtetõs házakban elhunytak a fények, és a sárgafogú halál kísértette a gyermeki álmokat. A ráncos anya elsírta esti imáját, s míg lassan lecsordultak sápadt könnyei a kredencen, megköszönte az Úrnak ezt a napot. Elõtántorgott a vén cigány a részeg világból. Elmorzsolta dohányának véres parazsát, s nézte, a szikes föld miként falja.
Sohasem tudtam, miért fájt az öregnek az élet, hiszen én ott voltam vele. Én, akit szeretett. És csak azt akartam, hogy engem töltsön a pohárba, s becézze, szomjazza fényem minden cseppjét.
Érte akartam élni. Csak Õbenne.
Sohasem hittem, hogy Isten akarata volt elvenni Õt tõlem. Anyám nem látta már az Esthajnal csillagát, s apám nem várta meg, míg a csendes keleti fény fölragyog. A kocsmából félúton megállt anyám sírjánál, s elmondta annak a virágillatú, drága asszonynak, hogy õ már nem tud könnyeket ejteni.
A Hold kettétörött az égen, és én sohasem tudtam elfelejteni az utolsó találkozást.