Molnár Ottó
KARÁCSONYI TRIPTICHON

Parázsszemû alkonyattal szállt le rám a végzet
szénszín testén felhõk forrtak, körömágya vérzett
lélekszél volt, mit beszívott, hamu, mit kilégzett
gyöngyfogain belek lógtak, gyönyörködve nézett
kezeiben kardot láttam, mosolyában mézet.

Gyûlt a sötét, hozzámragadt, bevont ruhájával
hamvakból gyúrt szürke ékszerek holt pompájával
lépett a lény, reámtapadt szívével, szájával
mélyet merített agyamban öntõformájával
látta a lány, övé vagyok, külsõm, bensõm rávall.

Kicsúszok az ölelésbõl, égre rontok vérben
ronggyászakadt istenroncsok sodródnak a szélben
kígyófogam gleccserhajnalt fröccsent szét a télben
emberárnyak nyûszítenek földhözfagyva, térden
Készen állsz a jéghalálra, Lángviharlény? - kérdem.