Az elmaradt köszönet

Sohasem mondtam meg Neki. De éreztem, egyszer meg kellene! Na majd a 80. születésnapján. Készültem rá, még le is írtam magamnak...majd akkor... elmondom...
Nem várta! Õ tette csendben mindannyiunkért, amit kértünk, vártunk Tõle! Intézte a hivatalokat, kisfiam tornacipõje után járkált, kísért és várt az állomáson, hozta a gyümölcsöt, a ropogós napraforgómagos kenyeret, Glasnertõl a friss kiflit. Jött mindig rendszeresen.
Õ köszönte, ha kimostam a ballonkabátját, ha jó volt a vasárnapi ebéd, ha fiam vagy én fölszaladtunk Hozzá, ha Nála rendeztem meg a karácsonyt.
Édesapám én elszalasztottam valamit, amit soha már be nem pótolhatok!
Mert a 80. születésnap már nem jött el. Nem várta meg - elment. Ahogy élt, csendben, méltósággal, négy hónappal a születésnapja elõtt.
Ami akkor bennem maradt, most mégis leírom. Köszönöm a tisztességet, a tisztaságot, a biztonságot, a feltétel nélküli szeretetet, bizalmat. Köszönöm a halk szavú bölcs tanítást, szívem Isten felé terelgetését, köszönöm a tavaszi együtt szedett ibolyákat.
Édesapám - ennyi a megkésett köszönet! Annál talán több, mintha soha le sem írtam volna.

Ui.: Öt éve már, hogy fentrõl vigyáz ránk, észrevétlen intézi azóta is dolgainkat.