INTERBALETT 95' Kortárs táncmûvészeti találkozó
március 11 - április 2.

A Táncfórum szervezõmunkájának köszönhetõen idén is volt Interbalett. Hazai és külföldi együttesek, szólisták találkozása a szintén nemzetközi közönséggel a fõvárosban és szerte az országban.
Találkozások a tánc jegyében.
A Táncfórum jóvoltából az Art'húr is ott lehetett a fesztivál programjain.

Március 13. Hétfõ 19 óra Mûvész Színház.
Tomi Kitti (Helsinki) és Ladányi Andrea estje.

A közönség késik, de teltház késõbb sem lesz, a kezdés izgalmat fokozóan várat magára. Körülnézek, a páholyokban neves vendégek.
Technikaiak az okok és ezért Ladányi Andrea kezd.
Végre felmegy a vasfüggöny, zene: (Dead can Dance) Cím: Monológ ( A romlás virágai) Koreográfus: Forrna Uotinen. A szinpadon ajtók, egy fotel, középen virágok halomban (sírhalomban), a padlóból kinõtt egy virág, kalap lóg a mennyezetrôl fejmagasságig, és babák, babák, rengeteg baba, babarengeteg.
Baloldalt egy hatalmas létra:
"Fehér tüllkígyó kúszik, tekeredik le a fekete mennyezetrõl. Megáll, senkire és mégis mindenkire tekint...." A Nõ. Egy nõ. Valahonnan. Máshonnan. Körülnéz, néz. Mindenével néz. Körös-körül néz.
(A közönség fészkelõdik, mozgás, gyerünk action!)
A mozgás belülrõl építkezik, a legbelsõ osztható, oszthatatlanból, jön, jön a rezgés terjed, erõsödik, tör kifelé.
TÁNCOL. Táncol a virággal, a férfival, a magánnyal, a várakozással, a vágyakozással, a babákkal, egyikkel, másikkal, mindegyikkel.
Táncol és játszik velük, csecsemôk, babák, koraszülöttek, meg nem születtek... "romlás, rontás és szépség járt közöttünk..."
A levegõ izott, a tekintet perzselt, mindent felégetett, majd ahogy jött, úgy tünt el a magasban.
Finoman felépített, szép, nagyon szép elõadás volt.
(Nem éreztem üresjáratoknak) a belsõ mozdulatokkal töltött idõket, sôt ekkor érintett meg igazán, jutott el hozzám, bátor némaság, feszült mozdulathalkulás, belsô zakatolás, menetelés, kavarog áttörni a lelket, a csendet.
Persze az õrült táncfutamok, Ladányi Andrea tánca, hm hát igen...!
Szünet utám: Tomi Kitti (Finnország) - Két ember és egy zongora.
Balett szólótáncosi múlta a mondern tánctechnikák birtokában sok fantáziával és mozgáshumorral megalkotott etüdöket láthattunk a színpadon, ahol mindössze egy pianinó volt a diszlet és a zongorista (Liró Rantala) a " másik ember ". Zenész és táncos, zene és tánc kötetlen, közvetlen kapcsolatát, élettel, humorral teli perceket láttunk. Tomi Kitti az " emberméretû mûvészet " utáni vágyát egy nyílt szini átöltözéssel és jóizû sörözgetéssel is kifejezésre juttatta. Jókat nevettünk, de bennem legalább is maradt egy kis ûr, lehet, hogy mégsem emberméretben kéne adagolni a mûvészetet?

Március 21. kedd 19 óra Vigszinház:
Wuppertali Táncszinház.

A közönség ismét késik zsufolásig telt ház, rogyadozó karzat. A Szegfükkel és Cafe Müllerrel jöttek Budapestre.
A Cafe Müller 1978-ban készült, Henry Purcell zeméjére, koreográfus: Pina Bausch. "A vendéglönkben éltem, ami csodálatos hely egy gyerek számára, mert ott sokféle ember fordul meg." (P.B.) Egy csodálatosan szép, emberi elõadást láttunk (de nem embermérertû mûvészetet) Sírás, nevetés, kínlódás, fájdalom, találkozás, elválás, álmok, álrnodók, és kik az álmokat õrzik, Te meg Én és egy harmadik, bábok és bábosuk ezek mind-mind részei annak a fonalnak ami elénk gurult: közel vagy távol legyünk is egymástól sugárzunk egymásnak, az éterben, hatással vagyunk.
Hat ha mozdulunk, ha nem, a lélegzet a visszafojtás minden és mindenki, így, vagy úgy, jól, vagy rosszul, attól függ...
Itt a kaotikus kapkodás ideges fejrángás, fejeletlenség, hatott s mêg a visszavonultan, belsõ életet élõ magányos "táncosra" ês visszafordíthatatlanul hatott. Ezt láttuk a görbe tükörben aznap este. Pár órával késõbb a TV-ben Pina Bausch nyilatkozta: "nyitottabb, fogékonyabb a közönség, sokkal érzékenyebben reagálnak". A hatás, ellenhatás forgatagában hisz tehát abban, hogy a görbe tükör felébreszt, felráz bennünket. Jó volt ezt hallani.
Pina Bausch szinpada kihivás. Nincs történet, csak történés. a darabok kiszabadulnak a lineáris idõmúlás és az okozati viszonyok kényszere alól. Amit látunk, szabad asszociációk rendszere. Tánc, szavak, banalitások, mitosztöredékek. Képek és álomképek, amelyek számtalan szállal kapcsolódnak egymáshoz, mindig új értelmezésre adva alkalmat.
Ám látszólagos szabadsága ellenére minden Pina Bausch elõadás zárt egész: ritmikailag, dinamikalilag pontosan komponált, a diszharmóniát is harmóniába olvasztó, hatalmas zenemû. Számtalan motívum van szorosan egymásba szõve, amelyek mindig változva, gazdagodva térnek vissza különbözõ szinteken, hol a táncban, hol a mikrodialógusokban, hol egy szereplõ személyében. Épp szokatlanul dúspolifóniájuk miatt ezeket az elõadásokat elbeszélni, értelmezniolyan, mint egy bonyolult kottát böngészni zenehallgatás helyett.
Egy Pina Bausch-darab, akár a zene, hol kitárulkozó, hol titkolódzó, de mindenképpen elsõdleges zsigeri élmény. A legérzékibb szinház, amit valaha láttam.

Március25. Szombat 19 óra Várszínház
Közép-Európa Táncszínház

Liszt Ferenc Úr Boldogságos pokoljárása (legyünk következetesek) teltház.
Romantikus áradás, csapongás, leplek, selymek, brokátok, hullámzás csonakon, gondolán a születéstõl a halálig. Sokhelyütt túláradt, túlcsordult a mûvészi nagyságot gesztusméretekben, kilométerekben probálta visszaadni. A " testek tánca " jelmezét, koreográfiáját, fénytechnikáját tekintve is kilógott az elõadásból, átélhetõ, hiteles élményt nyújtott " levetkõzte " az elõadás amúgy túlzó pátoszát. Mintha az alkotó hármas felszabdalta volna az elõadást, "ezt nekem, ezt neked". A zene beszélt végig, uralkodott, vitte a prímet (Liszt), az elõadás kicsit szótlan volt, kívül kiabáltak, hangoskodtak, belül nem volt senki.

Március 29 szerda 19 óra Operett színház:
Balettest Seregi László és Markó Iván koreográfiái
Markó Iván: Boleró - Budapest Táncszínház és a Madách Színház táncosai, szólót táncolt Ladányi Andrea m.v.

Fergeteges elõadás volt. A színpadon székek három-három páros szigorú tekintettel, fekete fehérben, középen: "mezítelenül" sárgán izzó fényben Ladányi Andrea. Taps, taps, fej mozdít, dobbant, taps, taps, fej mozdít, dobbant, majd Mourice Ravel zenéje.
Együttmozgás, együtt léglegzés, hátborzongató erõ, energia minden mozdulatban és az arcokon! Perzselnek, égetnek a tekintetek. Ladányi Andrea tánca ismét rabul ejt. Bátor, nyílt, szemtelen, szabad, örömteli, boldog a tánca. S ez a boldogság felemeli. Õ pedig magával vonja a fekete párokat, a komor táncosokat. Tõle indulnak, hozzá térnek vissza, s nem tudnak elszakadni. Nõket és férfiakat, mindenkit megtáncoltat. "Röpteti és kikacagja". Maga a vágy a szenvedély, minden pocikája idegszála, izma tele energiával, feszültséggel, ami egyfolytában izzik, kisül. S ez a kisülés tölt fel energiával minket is, "felvillanyozva" s megrészegülten várjuk a "mi idõnket". Igen, még néznénk, elnéznénk reggelig, de már tapsolni, kiabálni, üvölteni kell: bravo, bravo! Végre (sajnos) mi jövünk, húúúúúúú. Itt voltunk, láttuk, köszönjük, köszönjük. És hol van Õ?
Hallom hátulról és belülrõl is! S ekkor megjelent a Mester a színpadon. Megmutatta magát, s eltûnt. De ott volt, ott volt valóban, és ami fontosabb, itt van köztünk most is! Köszönjük.