Szenvedélyes mozgóképfogyasztó vagyok.
Mindenféle mozgókép vonz: megakad a szemem a játékautomaták butuska- sematikus képein, a számítógép-monitorok hideg-rideg villódzásán, a metrók és portásfülkék könyörtelenül folyó közvetítésein, el-elbámulom a thermokamerák furcsa fényfoltjait, a csatorna-patkány kamerák vizslatásait, az endoszkópos felvételeket, az anya hasában hüvelykujját szopó magzat ultrahangos képét. Értem ezeket a képeket, érzem a szerepüket, tudom a funkciójukat, csodálom is õket, de igazán csak a filmképet szeretem.
Nem valami mûvész-arisztokratizmus mondatja ezt velem, hisz ha filmre gondolok, akkor nemcsak az örök érvényû klasszikusok jutnak eszembe nem feltétlen csak az Aranypolgár vagy a Biciklitolvajok képei sejlenek fel bennem, hanem mindenféle kép, ami filmszalagon õrzi a mozgást, az idõt, a múltat.
Ugyanúgy csodálom a nyolcmilliméteres filmen megõrzött családi képeket, mint a technicolor szélesvásznú szuperfilmeket. Éppoly örömet okoz egy mégoly protokolláris híradó-riport a világ bármely sarkából, mint egy szemétkosárba hajított, fénybefutásos próbafelvétel.
A film nemcsak látvány számomra (persze elsõsorban az), sokkal inkább tapintható tárgy, anyag, felület, zaj és talán még íz és illat is.
Ha meg akarom magyarázni magamnak, miért is e "beteges" ragaszkodás a filmszalaghoz, akkor fiatalkori élményeim közt kell kutakodnom.
Gyerekkoromban (az ötvenes évek elsõ fele) nem érintett meg a film, a mozi élménye. Akárhogy is erõltetem az agyam, egyetlen filmélményem sem jön elõ, talán csak a Csuk és Gek címû orosz film rémlik fel, amit valami nagy ünnepen az egész iskolának egy emberként meg kellett tekinteni. Illetve mégiscsak volt valami élményszerû film.
Szülõfalumban eseményszámba ment minden Homoki-film vetítése, hisz falunkból elszármazott mûvész volt Homoki-Nagy István: A család ottmaradt tagjait jól ismertem, Pista fia osztálytársam, barátom volt. Szóval jól emlékszem a Kékvércsék erdejében címû filmre, de ez sem elsõsorban moziélményként maradt meg bennem, hanem inkább úgy, mint egy kirándulás vagy barátság hangulata...
Tuta tanár úr, a fizikatanárunk 1959 októberében egyszer csak megunta, hogy a fizika-teremben mindig neki kell vetítenie az oktatófilmeket, ezért - valószínûleg ötletszerûen - kiválasztott kettõnket, Dancs Gyurit és engem, hogy legyünk mi a vetítõgépészek.
Az elsõ napon az éles filmszalag úgy elvágta az ujjamat, hogy máig meg van a nyoma.
Tuta megmutatta, hogyan mûködik a Terta 16-os vetítõgép, hogyan kell a filmet visszacsévélni, hol kell lennie a huroknak, és milyen feszesnek kell lennie a fényhang-görgõnél a filmnek. A fizikaszertárban mindig filmszag volt. Meg acetonillat. Mert ha a film elszakadt, acetonnal ragasztottuk össze a szalagot. Ilyenkor óhatatlanul egy-két sérült kockát ki kellett vágnunk. Egyszer hetekig õriztem a zsebemben egy tevekaraván baktatásának egy kockáját, melyet egy csehszlovák útifilmkészítõ páros (Hanzelka és Zikmunkd?) vett fel valahol a Szaharában(?). Egy-egy ilyen filmet néha 8-10-szer is levetítettem és végignéztem. Ma már tudom, hogy a filmrõl a legtöbbet akkor, 13-14 évesen tudtam meg. Megsejtettem az optika törvényeit, utánanéztem a fotografikus rögzítés kémiájának, végigturkáltam a régi prospektusokat, kívülrõl fújtam a Bolex H-16 reflex gép összes paramétereit. (Pedig csak a HA-FA katalógusból ismertem a gépet, kézbe csak jó tíz évvel késõbb kaparintottam). Elhatároztam, hogy én is fogok filmet csinálni, de tudtam, hogy addig még rengeteg mindent meg kell tapasztalnom.
Fotózni kezdtem.
Csak sajnálni tudom azokat a filmes kollégáimat, akik nem a fotózással kezdik a képíró mesterség tanulását. A fotó olyan fegyelemre, pontosságra tanít, a technika tiszteletére, hogy ma, a slampos video korában gyakran érdemes visszanyúlni az akkori tapasztalataimhoz. A fotózás pillanata talán még sûrûbb indulati tartalmú, mint a filmforgatás, hisz nemcsak az exponálás pillanata, de az elõhívás, a kép vágása, nagyítása, tónusainak kezelése, annyi kézzelfogható tapasztalatot ad, hogy enélkül aligha lehet valaki filmes.
Húszéves koromig több ezer képet készítettem, s bár sohasem veszem elõ ezeket, mindegyikre emlékszem.
Érettségi után csináltam az elsõ filmemet egy vályogvetõ cigányról. Ezután már szinte minden ment a maga útján: egyetem, amatõrfilmezés, Egyetemi Színpad, filmklub, diákkör, Filmmûvészeti Fõiskola, Balázs Béla Stúdió, Filmgyár, kinevezés, leváltás, több száz film, mindenféle mûfajban... Csakhogy eközben elszabadult a mozgókép. Hûtlenül elhagyta a mozgókép a filmet. Elragadta magával az elektronika, a számítástechnika,... és megszületett az virtuális valóság.
Ma már annak is van képe, ami nincs... De azért számomra (öreges nosztalgia?) a VONAT ÉRKEZÉSÉT csak a filmszalag õrzi.