Szócséplés a pipafüst, a vörösbor és a film ürügyén.

Szóval volt egy ember valamikor a múlt században Franciaföldön és feltalálta a nagy varázst, ami azóta is ámulatbaejti az emberiség egy részét esõs szombat délutánokon, s a gyorsanmozgó kép és a hang egy idegen világba viszi át, még ha csak néhány órára is.
De van úgy, hogy a hatás még napok, és évek múlva is ott kisért benne. Képek ezek, amiket nem felejthetünk el, szinek és formák amik velünk maradtak egy filmbõl kitörölhetetlenül, megmásíthatatlanul, mint az illatok, amik elõadás elõtt még betöltik a régi zsidótemplom nézõterét.
Mindig szerettem azokat a mozikat, ahol csak néhány ember lézengett a nézõtéren, és így nyugodtan tudtam élvezni Bergmannt, Fellinit, Jancsót és még sok más nagyembert. Ezeken a filmeken akkor, ott esõs szombat délutánokon az ország északi részén meghúzódó poros kis városka zsinagógából átalakított mozijában nem volt nagy tolongás, hiszen itt nem szúrtak, nem lõttek és nem folyt patakokban a vér - bár Sergio Leonét nem szerettek".... hiszen, olyan vontatott az egész!" - így nyugdotan hátra lehetett dõlni a piros plüss székekben, a bokát az elõzõ széksor támláján lehetetett nyugtatni és el lehetett merülni a nagy kalandban, amit az idegen világok felfedezése okozott.
Igaz Béla úr idõnként diszkréten az oldalamba nyomta a könyökét és megkérdezte:
- Mikor megyünk már?
Igy láttam székre tett lábbal az Ürodüsszeákat, néhány Fellinit, Leonét, A lövöldözést, a gésát, Bergmant - itt ajegyszedõ néni gúnyosan rám mosolygott, mert a filmen olyan jelenetek is láthatók voltak - s a magyar figyelmek egy részét amikért akkor, ott, azokban az idõkben alig jött be valaki a mozikba így vidéken, esõs szombat délutánokon.
Azóta is vannak filmek, amik láttán nagyon erõs hiányérzet tölt el, fáj a film, mintha én is része lettem volna, s ezeket szeretném dobozba zárva feltenni a könyvespolcra a többi közé, hogy idõnként azért letöröljem róla a port és kiengedjem a dobozból a szellemet.
- Újra megyek. Szombat van vagy péntek? De hideg, még hat óra.
Tegnap láttam a filmedet Forrest.
Nagyon jó volt, csak tudod itt vidéken a reklámok miatt mindenki vigjátékra számított.
Tudod ritka az ilyen nagy csönd, a vidéki rosszulfütött mozikban. Néhányan veled sirtak. Én sajnos már évek ótanem tudok. Pedig most talán jó lett volna, hogy feloldja bennem azt a nagyszerû, rossz érzést, amit a hiány okozott.
Mert, Te nagyon szeretted azt a kis, tündér-Jennyt, mert már kissrác korotok óta úgy voltatok, mint a borsó meg a héjja, és ha azt mondta, hogy "Forrest, fuss!!!", akkor Te futottál, mert mindig megfogadtad amit Jenny mondott és ez tartott életben. Tudom.
Azt mondtad, hogy Jenny madár szeretett volna lenni, hogy elrepülhessena kukoricaföld közepén álló háztól, azoktól a rémes, érthetetlen éjszakától, meg a papától, aki elvett tõle valamit, így a hosszú szõke Jenny sodródott egy picit a széllel azon a nagy, mocskos országúton a papirzacskók, a kólás dobozok meg a cigarettacsikkek között.
Forrest, Te nagyon szeretted õt - ugy ahogy egy férfi sem volt képes, tisztán és megingathatatlanul - pedig találkoztál a fotójával az ujságban ("Nézd Forrest, milyen jó csöcse van ennek a csajnak!") és tudtad, hogy valami nagy bajba kerülhetett, mert a fõiskolás szvettere volt rajta. Te mindig megvédted õt - hiszen a Te csajod volt - és azt akartad, hogy ezt mindenki tudja, mert a kis, tündér-Jennyt mindenkinek tisztelni kell, ahogy Te tiszteled, még akkor is ha meztelenül gitározik a nyálcsorgatóknak valami "szinházban", de Te örültél, mert végre azt csinálta amit mindig is szeretett volna.
("Olyan akarok lenni, mint Joan Baez, egy szál egyedül a szinpadon a gitárral és mindenki csak rám figyel.")
Hát sikerült neki, de a papa csinálta hiány mindenütt ott kisértett és újra elrepült kereste magát, hippik és narkósok között, szakálsa, kövér férfiak karjában, de Te szeretted õt, miközben milliomos és nemzeti hõs lettél, én meg tudom, hogy nagyon nem volt jó neki.
Aztán meghalt a mama- tudod, akinek utoljára egy lilavirágos kalapot vettél és aki mindig azt mondta, hogy az élet olyan mint egy doboz csokoládé: Sosem tudod mit veszel belõle.Meg azt, hogy a halál az élet része, meg hasonló ilyeneket, és tudjuk, hogy õ volt az, aki mindent úgy tudottelmagyarázni neked, hogy meg is éretted. Azt mondtad utánna nagyon üres lett a ház és mindig vártad, hogy Jenny eljön egyszer, át a gyepen, a nagy öreg hintás fa alatt és úgyéltek majd, mint egy család.
Aztán tényleg eljött.
Egy nap.
Fehér ruhában.
Átvágott a gyepen, a nagy öreg, hintás fa alatt és újra úgy voltatok, mint a borsó, meg a héjja, és tudod azértõ is szeretett téged, még ha nem is kart a feleséged lenni.
Tudod, Forrest a nõk azt hiszik, hogy ha öregek, kiéltek és elhasználtak lesznek már nem lehet õket szeretni, ilyenkor elfutnak a gyermekeddel, de tõled akarják azt a gyereket, nem a többi hájfejütõl.
A nõk már csak ilyenek. Érthetetlenek és csodálatosak, még ha olykor fáj is amit csinálnak és hidd el, van, hogy õk sem tudják, hogy miért.
Aztán, van hogy meghalnak egy akkor még ismeretlen betegségben, miután Te minden reggel bevitted neki a reggelit.Aztán minden nap kimégy a nagy fa alá beszélgetni vele, oda, ahol mindig úgy voltatok,mint a borsó, meg a héjja. Neveled a kis Forrestert, és eldózeroltatod a kukoricaföld közepén álló öreg házat, mert ennyi elégtétel még jár neked és mert van úgy, hogy az embernek nincs elég köve.
Mert tudod Forrest, annak az mének tényleg három oldala van:
Az enyém, a tiéd és a valóság.