Kõrösi András:
A csend és a csönd
Áltudományos, érzelmi alapú elmélkedés a dolgok halkabbik felérõl.

Meszelt Csend lapoz át
az éven.
A naptárakat én már
mind avarrá téptem,
benn egy Szögön,
olvadoz a nap,
ének szivárog a számból,
s koszos cselédként
Szavak.

Fikt Ivett és Fik Tivadar ülnek a folyóparton.
Egymás szemébõl esznek.
- Számomra az a csend, - mondja Fikt Ivett.
- amikor ülök a folyóparton
és a csillagok ragyognak a fejem felett
és a tücskök ciripelnek a talpam alatt
és a békák kuruttyolnak a vízben.
No igen! - gondolja Fik Tivadar.
És rak még a tûzre a szemében.

...egy fehér bot,
mely a kép széleit érinti,
körbe-körbe keresve valamit
a forgatag közébe vágva,
és amikor megtalálja
belénk döfi a csöndet...

És akkora szél volt,
hogy a harkály
(mely a keresztségben az Artúr nevet kapta )
beleállt csõrrel a földbe.
Vagyis azt hittük mi!
De ez csak látszólag volt így,
mert a harkály tudta, hogy most végre
sikerült a csõrére tûzni a Földet.
Tett néhány szárnycsapást,
csak próbaképpen,
hogy le ne pottyanjunk,
és aztán elkezdett repülni.
Vitte a Földet a csõrére tûzve, mindenestül.
És akkora csend lett..!

Egy közeli erdõ.
Sziklák.
Favágó jön, baltával.
Nézegeti a fákat.
Tapogatja a törzsüket.
Aztán aknára lép.

Hátul az udvarban tõke.
Rebbenõ madárként köré szórva némi aprópénz.
Egy "néni" jön.
Távolból nagy robbanás hallatszik.
Beönti a moslékot az ólba.
Elégedett röfögés.
Megáll, hallgatózik.
Kinyújtott tenyerében eszik az esszõ.
Nincsenek gátlásai,
magántulajdona,
adója, jövedelme,
érzései, hite, célja,
szerelme, kétségei, félelme...
Lehet, hogy boldog.
(A szín elsötétül sajnos még a következtetés elõtt.)