A színpadi csend

Ha két robogó autó egymásnak ütközik, iszonyú csattanást hallunk, aztán hirtelen csend lesz. Nem látunk semmit, de a csendben halljuk mindazt, ami történt. És bénultan állunk, várjuk, hogy "legyen" valami. Gyakori, hogy a szemtanuk hosszú másodpercekig nézik mozdulatlanul az egymásba préselõdött roncsokat, s amíg valamelyik sebesült meg nem mozdul vagy hangot nem ad, némán és mozdulatlanul bámulják néma és mozdulatlan, élõbõl és holtból összegyúrt masszát.
Amikor a színpadon éppen nem beszél, és nem mozdul senki és semmi, még nincs csend. Csak unalom. Igazi csend akkor születik a színházban, ha a nézõtéren ülõk válnak mozdulatlanná és mozdulni nem tudó némákká. Amikor történik valami a színpadon, a történés megszakad - és a nézõ moccanatlanul várja a folytatást.
Csend akkor van a színházban, amikor a színész a nézõben megállítja az idõt.
Néha másodpercekig csend van a színházban. Különösen tehetséges színész képes arra, hogy fél percnyi csend szülessen, s a zsenik kiváltsága, hogy percekre hangtalanná és mozdulatlanná varázsolják a nézõteret.
A színpadi csend a színház legnagyobb csodája és varázslata. Mert összeütközik a színpadon két monstrum - két színész, két gondolat, két indulat - és másodpercekig, és percekig némán és mozdulatlanul, a lélegzetünket visszafojtva várjuk, hogy megmozduljon vagy megszólaljon a színész. Hogy kiderüljön: mi történt és mi fog történni a színpadon és bennünk.
A színpadi csend: Prospero megállítja bennünk az idõt s mi némán, mozdulatlanul és alázattal várjuk, hogy a varázspálca intésére tovább folytatódjon az életünk.