A csönd

A mûvészetek közül a hangosfilm az elsõ, amely a csöndet is ábrázolhatja. A csöndet, amely a legmélyebb és legjelentõsebb emberi élmény, és amelyet egyik néma mûvészet sem jelenít meg, sem a festészet, sem a szobrászat, de még a néma film sem. Talán egyedül a zene érzékeltetheti néha, amikor valami belsõ hang szólal meg, és mélyen hallható lesz a csend.
A csöndet a tisztán vizuális mûvészet azért nem ábrázolhatta, mert nem állapot, hanem esemény. Az ember élménye. Találkozás.
A csönd csak ott jelentõs, ahol hangok veszik körül. Hogyha célzatos. Amikor a dolgok hirtelen elnémulnak, és az ember belép a csönd birodalmába, mint valami idegen országba. Ilyenkor drámai eseménnyé válik. Olyan, mint egy belsõ, elfojtott kiáltás, harsány némaság. Az ilyen csönd nem semleges nyugalmi állapot. Olyan, mint a hangtalan robbanás. Visszafojtjuk a lélegzetet, mint amikor a cirkuszban a halálugrás elõtt hirtelen elnémul a zene.

A csönd és a tér

A színpadon sem érzékelhetõ igazán a csönd. Ahhoz a színpadi tér túlságosan kicsiny. Mert a csönd nagy, "kozmikus" átélése térbeli élmény. Hogyan is érzékeljük egyáltalán a csöndet? Nem úgy, hogy semmit sem hallunk. (A süket nem tudja, mi a csönd.) Ellenkezõleg: amikor a hajnali szellõ szárnyán áthallik a szomszéd faluból a kakaskukorékolás, amikor a favágó baltájának ütései visszhangzanak a messzi hegytetõrõl, amikor a tenger végtelenjében alig hallhatóan elhangzik egy kiáltás, amikor a téli hósivatagban valahol messze ostor csattan, akkor hallom a csöndet. Csönd az, ha messzire hallok.