Nagy László
TEREMTÉS

Izzadt fákon hált a tenger,
Mellén még vérzett a seb,
Az IDÕ még lehelte a parazsakat,
mikor a szikla lépett egyet.
a CSODA utolsó már elosont,
bent dübörgött az elzárt bilincs,
példás rend sarkította a szilárd
elhatározásokat
mikor kopogott a TAG;
belépett a szélbe: ölén arany-penész
csikordult: a REMÉNY folyama
gipszmintákat rajzolt a boldog bûnbe.
Teherbe estem, intett,
és kirakták a kamionokat.
Magas ma a lépcsõ, csóválta a fejét,
és lecsavarta fejérõl a hõmérõt.
Ha szerdán nem jönnek értem,
feladom magam egy borítékban,
válaszolt az ÚR, és visszatette zsebébe
a kalapácsot.

/1995./

"És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szûnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten." (1 MÓZ.2.,3.)

A Teremtés elõtt és után, csend áradt szét a világon. De mi a különbség e két csend között? Az elõbbi puszta némaság, az utóbbi növekvõ morajlás. Az emberiség mindig is érzékeny volt a mindenkori istenségre. Sokszor hevesen reagált a Vele való dialógusok során, sokszor visszaélt az Általa nyújtott lehetõségekkel, sokszor félreértelmezte az Õ szavait.
Legyen az ember ateista vagy buddhista, muzulmán vagy keresztény, mind teljesíti az Úr parancsát: szaporodjatok és sokasodjatok! A csend moraja pedig nõttön nõ: elnémulunk, mert egyre kevésbé értjük meg egymást beszélgetéseink során, és elnémulunk, mert egyre kevésbé értjük meg Istent, a Vele való beszélgetéseink során. A növekvõ csend - meg nem értés. Ez a csend kaotikus ordítozás. Ez a csend végeláthatatlan türelmetlenség, melyre a jóakarat türelmesen is csak tombolva, felháborodva válaszolhat; haszontalanul.

    Kristófi Ákos

Marth Éva
Csendben

Az idõt megérinteni
nem tudom:
hiába nyújtóznak éber
álmaim.

Tombolni csendben
is lehet.
Végtelen hullámok szárnyain.

Felbermann Mónika
TENGERCSEND

Csendes kékesõ
szivárvány,
Harmatgyenge fények,
ezüstszín lódobogás felhõn át,
és Isten karjait érzem.
Szédítõ magasságokba igyekszem,
a naposabb partok felé,
elõttem hullámzó hegyek,
sötétkék fellegek,
sztepplépések kopogását hallom,
Légy boldog darling!
Viaszmosoly a parton.

CSENDES ÉJ

Megszûnik gyomrom zokogása,
csuklóm bordámon nem kopog,
õrült kiáltás számat nem hagyja el;
Amíg biztos, hogy szívem dobog,
Az éjszaka csendje folyik a mába.

Nem hallom testem zajait,
Nem cuppan ferdén a torok,
Szemhéjam nem üllõn kalapács;
Amíg biztos, hogy szívem dobog,
A csend éjszakája beborít.

Az õrület és a börtönök siralmas csendje vajon honnan ered? A Teremtés elõtti Káosz, a semmi terméke, és nagyon is kézzelfogható. Ez a csend az aktív bûnök levegõje. Ez a csend öngyilkos. Ez a csend tömeggyilkos. Ez a csend tisztátalan. A pestis szülõanyja, az aids terjesztõje. Ez a csend engedi kedvenc állatait a betonrengetekbe és ûzi ki a fákat, parkokat belõle.
Végül mindhárom - egymással ellenkezõ - csend-folyó a "csendes-óceánba" torkollik, ahol még egyszer, utoljára megmérettetik, hogy beállhasson a valódi és igaz CSEND:
a túlvilág csendje.

    Kristófi Ákos

Hová lett hát az a szombati csend, az a heroikus, hérakleitoszi pihenés, melyben Isten leengedte a szárnyait? Belsõ magányunkba zárkózott és dühösen feszíti mellkasunkat. Ez a csend jelenik meg elértve lustaságunkban, gyávaságunkban, balgaságunkban, minden passzív bûnünkben. Ez a csend hiú, érzelgõs, kétszínû, beszûkült és gyámoltan. De ha helyesen értjük, ez az a csend, amely vívódik bennünk és minden félrelépésünk ellenére is a jóra törekszik, megpróbál beszélni a mûvészet, a tudomány, a szeretet stb. nyelvén. Egyensúlyra és harmóniára törekszik.