Péntek Béla
Csöndesen

Csendben,
magamban csendesen hízelegve,
komédiásként messzi dallamló csendben,
visszamondva, vissza-vissza !

Sértett mûvészi vágyban, értetlen világi estben
reszketve zuhanó becstelen forgókban,
légtelenségben, menthetetlen menetelésben,
vert dobokkal, sértõ marató mérgekkel
be-beránduló ököllel féktelenkedõn,
bénult tompa agyban, ritka kimért zajjal,
szervezetlen éhes szerelemtõl eltapodtan,
miértségben, fénytelen farkas odúban.

Mégis beleremegve egy hibátlan dalba,
belebújva egy bõrbe, a deszkákra sietve,
beleremegve a zengõ taps révülõ rémébe,
bûnõs társulatban szétszaggatni a moccanó rendet,
bilincset zörgetve zongorázni, fedetlenül,
hívatlanul átváltozva sétálni egy mosolynyi órát,
majd még reád bámulva teljesedni, gyógyulni,
új napokra új erõt remélni, megsemmisülten,
de már feltámadón ismerkedve, a legszebb gyöngeségben.