Ugyan már...

...Ugyan már, csak Csohányt másolok - mondja szerényen Mariann, másolom õt engedelmesen, meg másolom a kisvárosi életet, az emberek arcát, a templomtornyot - ami mutatja az Idõt -, meg a csendet, ami körülvesz itt. Ezt mondja miközben kikönyököl az erkély betonján, lába elõtt az udvar az árva hintával meg autókkal.
Érzed, milyen jó szaga van most a földnek? - kérdezi, mert valami gyenge kis esõ után vagyunk s a lehûlõ, kellemes levegõben már nem érezzük a porszagot, a por, meg a bérházak szagát. A templom, néma méltósággal mégis lebegve, a fák a pillangó és a Nap, a nagy mágus, aki szint ad, meg életet, már évezredek óta.
Rajzoltam neked egy pipát - mondja nevetve és a lapon érzem a Dekoráció szagát - festék és ragasztó egybegyúrva - a lapon, amit átad nekem. Mert rajzain ott van minden, minden amit a városkáról tudni kell. Itt van a ház, a fa, meg néhány rossz kereszt, a hegy, a nap, egy lehulló madár, egy pillangó amint épp virágra száll, s még valami, ami csak épp, hogy itt van, alig észrevehetõen, de mégis erõteljesen, ami kisvárosi létünknek lényege. A csend. Ami néha nyugtat vagy õrületbe kerget, a néma házfalak, a meleg, az esõ, a tócsa lábad alatt, a változás hiánya. A csend ott bujkál némán mindenütt, nesztelenül lopódzik utánad, átölel, körbefon s rádtelepszik, ha hagyod magad. Nyomasztó, de néha jó, délutáni kis sörözgetésnél, hol már-már szendergés a pohár fölött, alig látva a piszkosfehér habot.Ugyan, - mondja Mariann - én csak Csohányt másolok. Meg a csendet, teszem hozzá magamban. Mert a csend, jó.
A csend, rossz.
A csend, örök.