Az álcázás ösztöne

Az emberben, éppúgy mint az állatvilág számos élõlényében, él, mindig is élt az álcázás ösztöne: minél primitívebb volt civilizációjának foka, annál erõsebben. Így akarja megváltoztatni személyiségének képét, ezzel mutatja ki vágyát, hogy annak lássák, ami szeretne lenni.
Ennek a törekvésnek részei a Dionüszosz tiszteletére rendezett ünnepségek éppúgy, mint a mai karneválok, a primitív ember féktelen tánca és az ünnepi jelmezek, a passiójátékok, a középkori komédiázás és a modern színház, sõt bizonyos mértékig Bach megrázó zenéje és Beethoven IX. szimfóniájának, az örömódának az akkordjai is. A mûvészet a mûvész maszkja.
Tudjuk azt is, hogy a királyi udvarokban /maja, inka kultúra/ annak idején elõadtak jeleneteket a múlt történetébõl, nagy ünnepségeken pedig rituális táncokat, szimbolikus jeleneteket mutattak be jelmezben és álarcban.
/Az egyik ilyen inkakori tánc a "huacon", vagy a rettenetes "Con" isten táncos pantomimja. Ebben a táncban csak állatjelmezbe bújt férfiak vettek részt. Fõleg jaguárnak, rókának vagy szarvasnak álcázták magukat./