Novák Károly
arcaink maszkjaink

az összekuszált
sugarak kibomlanak
egyszer
a csönd ragyogása
már a közelben

az összekarcolt arcok
a még karcolatlanok
talán nem hiába
fürösztjük egymásban
arcainkat


pipacsot vérzik
a domboldali rét
tengermélyi zöld
lombsátor nyílik
odébb
olyan ez is mint
távoli néma suhanás
idõtlen térben ülök
arcom lefejtem
térdem összeszorítva
egyhülõ görcseim
sikoltva elhagyom


talán ha eltakarnák elõlem
a felrepedõ arcokat
a sikolyok fehér villanásait
a fém bõr alá nyomulását
a cafatokban kitüremkedõ hús
lüktetését
akkor talán
szebbek volnának álmaim