Kedves Eszter!

A szerkesztõségi megbeszélésen azt kezdtük el megvitatni, mi a különbség a szerepek és az álarcok között. Nagyon kevés szakirodalom foglalkozik ezzel a témával, így ezekre támaszkodva, de saját belsõ hangomra hallgatva írásban folytatnám ezt a beszélgetést.

Tudjuk, tapasztaljuk, egy ismert helyzet elõhívja az annak megfelelõ szerepet (pl. az anya - szerep, a dolgozó szerep, a feleség - férj szerep, a sportoló szerepe stb.), ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a személyiségbõl a helyzetnek megfelelõ viselkedési repertoár jelenik meg. Röviden: úgy viselkedünk, ahogy azt a helyzet megkívánja - az esetek túlnyomó többségében.

Egy új helyzet, új viselkedésformát kíván, döntést: amit csinálok, ahogyan viselkedem, az helyes vagy helytelen, rám jellemzõ vagy sem, a saját magamról kialakított képnek megfelel, avval megegyezik vagy sem.

Vannak helyzetek, melyekben tanácstalanok vagyunk, szégyenletes viselkedéssel, az énképünkkel nem megegyezõ, túl kihívó jelenséggel találkozunk, s leplezve felborult érzésvilágunkat, átmeneti jelleggel, hogy túléljük, hogy kibírjuk, hogy átvészeljünk egy ilyen helyzetet, álarcot - a többiek számára elfogadhatót - öltünk, hogy idõt nyerjünk és teret engedjünk a belsõ (a személyiségünkön belüli) munkának. E folyamat végén kialakul egy új, a személyiségünkkel megegyezõ szerep - viselkedés, ami lehetõvé teszi az álarc levetését. Az álarc, mely mögött kemény, sokszor hosszú munka folyt, ami hozzásegített személyiségünk gazdagodásához, ez az álarc feleslegessé vált, levehetõ.

Mind saját magunknak, mind a környezetnek az a nehezebb - tudva, vagy tudattalanul -, ha viselni, illetve el kell viselnie a ránk ragadt álarcot. Ilyenkor "furcsa szagot" árasztunk. Amíg messze van arcunktól az álarc, még kap friss levegõt az arcunk, megtartva saját szabad mimikáját, érzés- visszatükrözõ funkcióját, addig tudunk róla, tudjuk mi a funkciója, mire és meddig kell nekünk.

Ha nincs az álarc mögött belsõ formálódás, az érzések tisztító áramlása, akkor az álarc és az arcunk közötti távolság egyre csökken, egyre inkább befülled a kicsiny rés, s már nem kap levegõt, bebüdösödik, s ebben a csirizes, verejték - folyós, a környezettõl nyert "ólomdús" nehéz levegõben ránk ragad. A sajátunkká válik, de torzítja külsõnket, belsõnket egyaránt.

Idõnként azonban szükségünk van álarcra, ami lehet: védekezés, elhárítás, idõnyerés a kulisszák mögött, elvonulás, játék...

A mai világban az álarc szónak szinte egyértelmû negatív kicsengése van. Nagyon sokan elítélik meglétét, összetévesztik a jogos szerepekkel, s kizárólag az arcra ragadt álarcokat ismerik el.

Ahogyan szembe nézek evvel a világgal, amelyben élek, egyre több olyan helyzettel találkozom, amelynek "megemésztése, feldolgozása" idõt igényel. Sokszor elfog a hatékony, emberre figyelõ segítség elmaradása miatt érzett lelkiismeret-furdalás. Többször érzem úgy, szándékosan az én lelkiismeretemre apellálnak. Én nem csinálok jól valamit, hogy ennyi szegény, koldus van e hazában, hogy olyan kicsavartak, halálfáradtak a körülöttem lévõk - talán nem fizetek elég adót, nem teszek meg mindent, s énrajtam múlik, éhen halnak-e, tudnak-e venni egy kis kenyeret, akár szilárdat, akár folyékonyat... A nyakamba borítják a kollektív lelkiismeret- furdalás súlyát.

Nehezen birkózom nap mint nap avval a képpel, hanggal, szaggal, amit a Metró-lejáróknál, aluljárókban látok, hallok, érzek. Megdöbbenek, eltorzul az arcom, amikor látom mindazokat, akiknek kórházban, otthon, közösségben kellene lenniük, s ez független attól, hogy állnak-e mögöttük, mint annyiszor halljuk: szervezett csoportok.
Szemük, testtartásuk, csonkolt részeik és mûvégtagjaik sikítanak, õk maguk úgy tûnik, tõlem várnak segítséget. Rám hatnak, és nekem szembesülnöm kell azzal, hogy nem tudok egyedül segíteni. Nap mint nap ugyanott látom õket, hiába adtam, adtunk nekik pénzt. Hónapról hónapra rongyosabbak, s érezhetõen nem nem történik igazi változás az életükben.

Egyelõre álarcot viselek, szükségem van rá. Mögötte keresem a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás lehetõségeit, a segítés módjait. Addig szerény napi forintkeretet különítettünk el a családi költségvetésbõl, és megígértük, aki személyesen kér tõlünk, annak adunk...

Álarcom mögül elõbújva búcsúzom: