LA MASCHERA NERA

A herceg haldoklott. Ahogyan megjött az õsz, a tél, már biztosan tudta, hogy mindennek vége. Nem volt már ágyhoz láncolt, kínokkal viaskodó szerencsétlen, sõt egy idõ óta a köhögés sem kínozta annyira, mégis sejtette, hogy ez nem más, mint a halál elõtti utolsó, nagy megkönnyebbülés.

Megváltozott körülötte minden. Ahogy végigment a Piazza San Marcon, a barátai elfordultak tõle. Ha az árusok közt kószált, megannyi halálfejû kalmár kínálta neki a sok drágaságot. Élõk s holtak egyaránt üldözõbe vették, s õ irigyelte az utcán fetrengõ koldust is, aki talán majd néhány nappal túl fogja élni õt. Ez, igen ez bántotta igazán, a percnyi lét. A fájdalom, hogy a halál elragadja ifjúsága közepén, s õ elmúlik anélkül, hogy bármi nyoma lenne a világon, megõrjítette. Elkergette a szabót és az ötvöst, futárokat, titkárokat és megannyi szolgáját. Kiadta az útját zenésznek, bohócnak és mindenféle komédiások gyülekezetének. Megszabadult testvértõl, rokontól, léha talpnyalóktól. S végül, a testében érzett gyönyörtõl, az öleléstõl, elcsapta a szeretõit is. Egyedül a hû Bernardo maradt mellette. Megrakta a kályhát, bort töltött, és vastag prémekbe burkolta urát, aki legtöbbször komoran az ablak mellett üldögélt. Azonban ahogy múltak a téli napok, a herceg egyre nyugtalanabb lett. Sûrû köd ereszkedett a házakra, s penészgombák virultak az örökös nedvességtõl. Karnevál elõtt már fojtogatóvá vált a csatornákból felcsapó bûz. A herceg hetek óta nem járt az utcán, s nehezen, zihálva lélegzett. A hideg pára bent tenyészett már tüdejében, megtámadta csontjait, s minden bizonnyal valami zöld színû undorító folyadékká tette vérét. Elfogta a rettegés, hogy rohanjon, meneküljön, hogy legalább csak még egyszer arcába csapjon a szél. De még ez az utolsó vágya sem teljesülhetett, mert Velence maga volt az a hatalmas ablak, amit fel kellett volna tépnie, hogy friss levegõhöz jusson.

Egy napon, amikor már javában folyt az ünneplés, a herceg köpenyébe burkolódzva nekivágott a sikátoroknak. Szólt a zene, csörgették a dobokat, s maszkok lejtettek a keskeny hidakon. Tolongott, nyüzsgött õrjöngött az egész város, de a herceg mégis néptelen utcákon haladt sietõs léptekkel, bár nem tudta hová és miért.

Hirtelen mint valami jelenés, magányos csónak bukkant elõ a semmibõl. Egyetlen utasa fekete álarcban állt az orrnál, s a szél lebegtette éjszínû köpenyét. Csönd volt. A szennyes vízben csak néha hallatszott egy-egy csobbanás, s az evezõk halkan nyöszörögtek, mint az elkárhozottak lelkei. A herceg dermedten állt. Szólni akart volna, megtudni, hogy ki ez a komorlelkû csónakos, de néma maradt, mert rettegett a választól. A fekete álarcos kikötött. A házak felõl színes ruhájú szolgák csatlakoztak hozzá. Fehér maszkos, könnyû léptû társaság. Ott sürögtek-forogtak a kis hajó körül, s közben magas, lágy hangon valami végtelen szomorú dalt zümmögtek.

- Herceg, büszke sas! - szólongatták - Velence tûzfényû rubinja! Gyere velünk, hisz elfáradtál. Ideje lesz pihenned.

A herceg csak állt, s hagyta, hogy a szolgák gyengéden megragadják. - Fenséges úr! - Itt az idõ! - mondta most már a fekete álarcos is, s kérõn nyújtotta karjait. Kék, piros, sárga köpenyek lebegtek, s a színes maszkok hozzá vezették foglyukat.

- Ne félj, én gondoskodom rólad! - hallotta utoljára a herceg, s teste feloldódott a jeges ölelésben.

Éjszaka volt már, mikor végre felkerekedett a szél, s Velence, a gyönyörû kurtizán vad orgiát csapott. Körtáncok kígyóztak a tereken, ökröket forgattak nyárson, feslett kacagás szállt az ablakokból, s részegek hevertek szanaszéjjel. De hirtelen mintha minden megfagyott volna. Elhallgattak a dobok, megálltak a táncosok, s reszketve meredtek maguk elé a buja kéjben fetrengõk is. Távol, karcsú hidak alatt a homályban fekete csónak siklott. Csönd volt. A ringó hajót fáklyák fénye nyaldosta. Benne ott feküdt az ifjú herceg, s felette gubbasztott bús, komor tollú madárként a halál.