Szûk Balázs debreceni szerzõnk írását gondolatindító alapként szánjuk. A beszélgetés szándéka elõvezetve tehát, reflexiókat a szerkesztõségi címre kérjük küldeni.
A világgal nem lehet egyezkedni, normái életellenesek, a szeretet gyilkosai, a hirdetõi egyben.
...nem lesz részed befogadásban, de legalább szembenézhetsz önmagaddal. /szerk./

ÁRTATLAN PROVOKÁTOROK?

Magyarországon a szexualitás még mindig tabu. Nem abban a kultúrtörténeti értelemben, hogy a kereszténység szabályozta és lefojtatta szexuális morál helyén támadt vákuumban keletkezett egy olyan heterogén viselkedés-együttes, amely spontán, közvetlen, és az egyén felszabadításának üdvös látszatában tetszeleg.

A tabut inkább úgy értem, hogy a szexualitás valódi értékeirõl és mélységeirõl még a legmûveltebb közösségben sem lehet valódi és hiteles kommunikációt folytatni. Tudniillik arról, hogy az érzékiség misztériuma a személyiség olyan integráns része, amely kettõs egység: a szenvedély (dionysosi elv) és a szellemiség (apollóni elv) egymásnak megfelelõ kölcsönössége. Természetüknél fogva léteznek, egymással szemben nem alakíthatók. Ezért a szexualitás a bûnnel nem azonosítható, sõt hiányában a bûnök hamarabb teremtõdnek.

Ezért nem csoda, hogy ebben a tárgykörben a szélsõséges és kizárólagos ítéletalkotások azok, amelyek hangos elõfeltevéseikkel a véleményformálók szûkös szokásrendjét, kulturális modelljeit, minden média által manipulált fogyasztói életmintáit kérik számon azokon, akik megpróbálnak e zavaros társadalmi elvárások közepette olyat megfogalmazni, amely tartós értékekkel bírhat, ráépíthetõ valamilyen hagyományra.

A mûvésztanárok, érzékeny osztályfõnökök, de bármilyen tantárgyat tanító kollégák, a humán tantárgyakat mûvelõk, s a nõkkel szemben a férfi pedagógusok ilyen kérdésfeltevõk a választhatóság kockázatát is mérlegelve hisznek abban, hogy a szexuális elõítéletek, tévhitek árnyalt megszelídítésével valamifajta egységes, kulturált képet alakítanak ki a boldogságkeresés egyik lehetséges formájáról, s az erre szervesen épülõ tartós családi kapcsolatokról.

A serdülõk, de tapasztalatom szerint már a 7-8. osztályosok is a felnõttség nagyzoló blöffjeivel, rálicitáló sekélyességeivel próbálják lefedni szexuális szorongásaikat, mûveletlenségüket. Kompenzációs, levezetési, pótcselekvési minták, szerepjátékok ezek a fogyasztói tömegkultúra haszonelvûségével, prakticizmusával, elidegenítõ racionalizmusával beinjekciózva. A valódi konfliktusok elodázásával, s a helyébe lépõ agresszív cselekvésmintákkal aligha lehet feleletet adni a titkok titkára. Hogy fogalmazzuk meg a megfogalmazhatatlant? ("tégy, mint egy pecsétet a szívedre"), ha csak a tárgyias az érték. Ami varázslat - átjárta, az nincs?

Apró, szemtelen "provokációk" özöne zúdul nap mint nap ránk, különösen akkor, amikor egy elemzendõ személyiség, világkép, mû felvet egy-egy kényesnek tûnõ problémát (Lót története, Zeus és Ganymedes, Sappho, Rimbaud és Verlaine, Oscar Wilde, Thomas Mann: Halál Velencében stb.), s feltételezve a korosztály másban egyébként felnõttesnek látszó érettségét, szembe kell néznünk azzal, amit a szülõ kényelembõl, idõ vagy tudás híján? (félelembõl? stb.) sohasem mer teljességében vállalni? Néha negyven gyermekkel kellene "gyóntató" beszélgetést folytatni úgy, hogy közben a másik nem kíváncsi a harmadikra, csak önmagára.

A gyerek-serdülõ tehát kérdez, igaz, a maga módján: álarcban, nem direkt módon, mert arra nem tanították meg, s nem is várják el tõle, hanem abból az öntudatlan alapállásból, hogy a tanár az utolsó ebben a négyes szereposztásban (társadalom-szülõ- gyerek-pedagógus), így hát vele minden megtehetõ, mert igazán nem is személyiség, csak eszköz, morális szolga, ritkábban médium, akin átszûrõdik a titok, gyakrabban kicserélhetõ sakkfigura ebben az egyenlõtlen, életre szóló sakkjátszmában.

Mert mit tehet egy tanár, amikor egy diáklány unalmasnak tételezett nyelvtan óráján vízzel elõre megtöltött óvszert vesz elõ tüntetõleg, s azt lóbálva nagyokat nyerít, társai tetszését hosszasan elnyerve, s félre nem érthetõ módon teszi próbára a "tanár hím" idegzetét, reakciókészségét, esetleges szexuális késztetéseit, no meg zavarait, feleségéhez való viszonyát stb.

Mert mit tehet egy tanár (csak hozzáértõ pedagógus! -- igaz, se nem orvos, se nem szexológus), ha tisztában lévén tudásával és fiatal korával járó tisztességes elõnyökkel, a szex-típusú tömegfilm csoportjairól (soft pornó, hard pornó) mer kritikusan beszélni, filmrészletekkel, statisztikai adatokkal is igazolva állításait; s amíg egy állami iskolában ezt engedélyezik, egy hasonló kvalitású nem koedukált egyházi iskolába errõl csak elferdített tények jutnak el. Megbízhatatlannak, ferdült hajlamúnak, netán kéjencnek kiáltják ki a vádról mit sem tudó áldozatot. S innen már nincs messze az az állítás, hogy aki gondolatban ilyenre képes, talán maga is elkövetõ. (Ki tudja nem bujkál-e minden férfi tanárban egy névtelen szatír?)

Mert mit tehet egy tanár, ha egyik diáklánya nyílt színen, flörtölési hajlamait kiélve házassági és szexuális ajánlatokat tesz, persze csak "játékból". (Itt mindig mindenki csak játszik!)

Csak az áldozatok valódiak, minden szereposztásban.