A játék

Egy körzõ. Hegye az ujjamban, a grafit a tenyeremben. Mekkora kört lehet írni vele? Belefér a szoba, belefér a város, belefér a világ? S beleférsz még te is? Játszom. A játékomban magam alakítom magamat. Tágíthatom, szûkíthetem a sugarat, s amit belül hagyok, az kicsit az enyém is, szerelem.

A pamacs a polcon állt, a fogmosópohár mellett. Teljesen közönséges pamacs volt, bár kicsit satnyább, sápadtabb a többinél. Rég nem használták már. A pohár magasabb volt, teltebb, pereme a tükörig ért, s láthatta magát benne. Fényes, piros színét, dús alakját azonban csúnyának találta. De nem fájt neki a tükör, úgy hitte, belül amit a tükör sem vesz észre, szép, mint ahogy a pamacsot is szépnek gondolta belül.

Bámulom a tût. Ha összenyomnám a körzõt, s már kört sem tudnák rajzolni, a középpont te maradnál. Csak te még nem tudod ezt. Furcsa. Játszom a körzõvel. Egyre szûkítem a nyílást, egyre többen rekednek kinn, egyre közelebb állnak hozzám a bent maradtak.

A pohár szerelmes volt a pamacsba. Egyre várta, eljön az õ ideje, valaki õt is szeretni fogja. Még nem szerette senki sem de õ ezt nem is bánta volna ezután sem, ha a pamacs beleszeret. Némán álldogált, mert tudott többet adni önmagánál, a szereteténél. A pamacs alacsonyabb volt, nem érte fel a tükröt, s önmagát csak a pohár fényében látta. A felé, érte küldött ragyogásban - bár a pohár fénye mindenkit visszatükrözött, aki mellé állt, csak a pohár nem vette észre - délcegnek, erõsnek, okosnak látta önmagát, a poharat pedig csúnyának. S bár a pohár nem tetszett neki, mégis jólesett néha ránéznie, mert ilyenkor igazán nagynak érezte magát.

Már egészen kicsi a kör sugara. Jó ez így? Egy kicsit azt is jelenti, mintha egyre kevesebb dolognak, egyre kevesebb ismerõsnek és ismeretlennek hagynék helyet magamban. Mintha egyre több támaszpontot hagynék el, hogy közeledjem hozzád, közeledj hozzám.

A pamacsot eltöltötte képzelt szépsége, s büszkén tekintett szét. Ha megmozdult, mindig kihúzta magát - igaz, még így is eltörpült a pohár mellett - s leereszkedõen és kicsit lenézõen bámult a pohárra, vagy hûvösen elnézett mellette. A pohár nagyon érzékeny volt, s a pamacs viselkedése elkeserítette. Megpróbált szebbnek látszani, jobban ragyogott, s a pamacs még délcegebbnek látta magát benne. A pohár nem értette, miért viselkedik így a másik, de mert nagyon bántotta, megkérdezte: Mondd, pamacs, miért gyûlölsz te engem? Ebben a kérdésben benne volt minden, a pohár egész lénye, a fájdalma, a reménykedése, úgy érezte, ezen múlik a boldogsága. A pamacs végignézett a poháron, újra megcsodálta magát annak tükrében, s megsemmisítõ gõggel így válaszolt: Én nem gyûlöllek téged, pohár, csak egyszerûen nem érdekelsz!

Bûvölöm a körzõt, a szárai már összeérnek, már csak egy ember fér a körbe, s az te vagy. Lemaradt, kintrekedt mindenki más. Gyõztesként maradsz, s diadalmasan nézhetsz körül a dobogóról. De én játszom a körzõvel, s megértem, én is kívülre kerültem a körön.