A FEHÉR KUPOLA TITKA

Soha senki se tudta, hogy hogyan került oda. Olyan volt, mint egy fehér felhõ, ami csak Isten parancsából úszik az égbolton. Csupán a város egyetlen pontjáról, egy teljesen jelentéktelen dombról lehetett látni. A munkába sietõk, a racionális gondolkodók, akik már régen nem hittek a mesékben nemigen törõdtek vele. Félbemaradt tervekrõl, csillagvizsgálóról beszéltek, aztán rohantak tovább a zajos utcán, hogy elnyelje õket a reggel.

A város ifjúságát annál inkább lázban tartotta a fehér kupola. Tudni akarták, látni akarták, sõt megtapintani annak az épületnek a falait, amihez ez a csodálatos gömbtetejû kis terasz tartozik. Úgy tûnt minden kísérletük hiábavaló. A bérházak szigorú sorfalat álltak körülötte és nem engedték közel a vakmerõ kíváncsiskodókat. Nem maradt más hátra, minthogy a szemközti dombról figyeljék vagy megpróbálják kitalálni, hogy ki vagy mi lehet ott.

Szép tavaszi nap volt. A déli napsütésben egy szõkefiú bámult a messzeségbe. Távoli, remegõ képként látta a fehér kupolát, amelynek oszlopai most tüzes szikrákat ontottak magukból. A fiú hanyagul füveket tépkedett, kavicsokat rugdosott s néha oda-oda pillantott a kupolára is, csak úgy ellenõrzésképpen, mint a lusta strázsa. De hirtelen történt valami. A fiú nyugtalan lett, a távolba meredt, pislogott és nem akarta elhinni amit lát. Emberek jelentek meg a boltívek alatt. Elõl egy szakállas khitonos lépkedett, mögötte fiatalabb fehér ruhások gyülekeztek. A szakállas korláthoz támaszkodott, kezét egy fehér díszre fonta. Sokáig csak állt így szótlanul, majd lassan a többiek felé fordulva - mintha egyedül lenne - beszélni kezdett: - Meg lehet-e ismerni a világot? Zeuszra mondom ez a kérdés a legnehezebb. Mert nézzetek csak magatokba, hányszor csapott már be titeket önnön hallásotok, látásotok, tapintásotok. Hányszor derült már ki, hogy amit kereknek hisznek az szögletes, hogy amit hidegnek éreznek az meleg. De tegyük fel, hanem volnának ilyen megbízhatatlanok érzékeink, vajon a megismerés tárgya, a világ, az nem változik-e folyton kedves barátaim? Nos, mit mondasz minderre nekünk Philipposz? A szõke fiú szemben a dombon minden szót hallott. Megtudta, hogy a szakállas a Mester és a többiek az õ tanítványai. Hamar rájött, hogy a Mesternek Philipposz a legkedvesebb. Philipposz vállára tette kezét és a fiú furcsa fekete szemét fürkészte. A Szõke mintegy óráig nézhette õket. Akkor felhõk jelentek meg a kupola felett és senki sem mutatkozott többé a teraszon.

Másnap a Szõke mindent elmondott barátjának, a magas Szemüvegesnek. Ezentúl együtt figyelték a titokzatos kupolát. Néha egész napokat töltöttek a dombon. Az ebédet egy nagy kerek kosárban vitték magukkal, és még evés közben is szemmel tartották a tájat. Minden szellõre, neszre felrezzentek, de hiába, mert nem mozdult semmi. Akkor a magas Szemüveges kijelentette, hogy rosszul csinálják. Messzelátót hozott és vadásztávcsövet. Sõt, még fényképezte is a kupolát, hátha olyan csodáról van szó, amely majd csak elõhíváskor válik láthatóvá. De a lelke mélyén már gyûlölte a szõkefiút. Biztos volt benne, hogy mindez csak mese a szakállassal, Philipposszal és az összes nyamvadt tógással együtt. Egy esõs délután aztán nem bírta tovább. Úgy érezte már a fehér kupola is gúnyosan vigyorog rá, miközben koszos esõcseppek csurognak le a falain.

- Hát mi ez? Néhány nyavalyás tégla miatt fogok itt ülni? - felugrott a vizes padról, messze hajítva a közös esernyõt. Dühösen összepakolt és hóna alatt szorongatva holmiját elrohant. A két barát csak néhány nap múlva találkozott újra. A magas Szemüveges félrehúzta a másikat egy sarokba és sokáig magyarázott valamit. A Szõke hitetlen arcot vágott, fejét ingatta. A Magas végül teljesen elveszítette türelmét. Megragadta a barátja kabátujját és húzta maga után. Sokáig mentek így, míg elérkeztek egy apró zsákutcához. És akkor meglátták, mert tényleg ott állt. Ott, az öreg bérház tetején a varázslatos fehér kupola. Nem fényes Akropolisz, hanem száradó ruhák és kelkáposztaszag vette körbe.

- Nem igaz! - ordította a Szõke, nekirontva a magas Szemüvegesnek. A magas elõbb csak nevetett rajta, majd egy hatalmas ütéssel leterítette. A fiú ott ült a földön, homlokán bíborszínû kígyóként folyt a vér, vállát keserû indulat rázta. Csak sírt és sírt és már nem látta, hogy a szép szemû Philipposz kilép a teraszra.