Miss Art'húr


A lányok

A lányok a vadász utcába járnak: egy órakor gyakran találkozunk velük, tarkán sereglenek ki a körútra, vihognak és sugdolóznak. Copfjukon piros és kék pántlika fityeg, hárman-négyen összefogóznak, egymásba karolnak, az egyik halkan súgva mond valamit, hangosan kuncogni kezdenek.
Ellenségesen és értetlenül és irigyen nézem õket, vajon miféle butaságokon nevetnek folyton? És mit sugdolóznak? Ha két lány összejön, mindjárt sugdolózni kezdenek, - ismeretlen dolgokon nevetnek, elkomolyodom és gyanakodva, rossz érzéssel húzom fel a szemöldököm -, valami profán, cinikus, tisztázatlan dolog van a világon; amirõl csak õk tudnak, és mindig arról beszélnek; gúnyosan és alattomosan néznek rám, és elszaladnak.
Vajon mi lehet az?
Mert valamit tudnak, amit én nem tudok. Különben buták és tehetetlenek, növényt és bogarat nem gyûjtenek, bélyeget se. Leydeni palackot nem csinálnak, sem magdeburgi féltékét. Egyszer napfogyatkozás volt, a hold árnyéka áthaladt a napkorong elõtt. Napokig készültem rá, üveget kormoztam, és dobogó szívvel vártam a csillagászok által kijelölt idõpontot. Mikor a fényes tányérba beleharapott a fekete csorba, ujjongva és áhítattal kiabáltam - és kezemben a kormos üveggel kerestem valakit, akinek elmondjam, hogy milliárd kilométernyire mi történik odakünt. Csak két lányismerõsöm volt a másik szobában, befutottam, és lelkendezve hívtam õket, hogy jöjjenek gyorsan, mert a pompás színjáték csak percekig tart. Nem lehetett rávenni egyiket se, hogy az utcai szobába átjöjjenek - valami butaságon vihogtak, csúfoltak engem, ugyan hagyj bennünket, mondták. Dühösen és gesztikulálva magyaráztam, hogy milyen nagy és ritka tüneményrõl van szó, és hogy mindjárt vége lesz, és hogy csak arról van szó, hogy átjöjjenek az utcai szobába, kiabáltam elkeseredve. Valami kétértelmû ostobaságot feleltek, egy szón megint vihogni kezdtek, nem jöttek át és nem nézték meg.
De vajon mi lehet az - mert valami van velük. Valami van, amit mindenki tud, csak én nem, ami miatt úgy bánnak a lányokkal, mint valami kiváltságosokkal, és õk ezt tudják. Még egészen kicsike voltam, amikor a rokonaim ilyeneket mondtak nekem, "hát állva hagyod a kisasszonyt, és te leülsz? nem szégyelled magad? milyen gavallér lesz belõled?", és nekem fel kellett állni a kényelmes székbõl, hogy az a csipkébe öltözött kis majom leülhessen. Az arcom égett a szégyentõl és a haragtól - miért? Micsoda ostoba, jogtalan, igaztalan elõny? Ha pofon vágnám, leesne a székrõl.
Dehát õ pofonvághat, megalázhat engem, csak azért, mert õ a gyengébb, és lovagiasságból nem üthetem vissza? Hat nem látják, hogy õ tudja ezt és kinevet bennünket és kényelmesen elterpeszkedik?
Miért? Miért? Mi lehet ez?
A lányokat nem bántja senki. Taknyos másodista korukban már magázza õket a tanár, nem kapnak barackot se a fejükre, udvariasan beszélnek velük. A felsõbbistákat pláne kisasszonynak szólítják, az iskolában is. Fiatalabb tanárok elõre köszönnek nekik az utcán - hallatlan! Szelídség, gyöngédség veszi körül õket - én meg tegnap olyan brusztflekket kaptam verekedés közben, hogy egész nap nehezen lélegezem. Ha elmondanám, azt felelnék, hogy úgy kell, miért nem vágtad pofon, nem szégyelled magad? Dehát õ kezdte, tanár úr! -- hát engem nem véd senki? Nem szégyelledmagad? egy felnõtt fiút védeni kell -- micsoda katona lesz belõled?
Az ám -- katonaság. Tornaórán, szabadgyakorlatokban, felvonulásokon készülünk rá. Hideg priccs, borjú a hátamon, puska és szurony. Hiszen szép, lelkes dolog, tudom és vágyom is rá-- dehát miért csak mi? A hazát meg kell védeni. Aki nem kockáztatja az életét a hazáért, az gyáva és becstelen. Hat õk?
Õk miért nem gyávák és becstelenek? Eszükbe se jut kockáztatni az életüket -- ezek vihognak és pipiskednek: mégis senki se mondja, hogy õk gyávák és becstelenek, sõt! inkább eszményül állítják õket elénk. Meg kell védeni a nõket, a gyenge nõket!
Királyért, a hazáért - és a nõkért! Hát a lányok királyok? Miért? Miért? Miért? Miért mindenütt és mindég ez a kivételezés, ez az extravurst, ez az elnézés - miért, miért? A villamosban fel kell állni nekik - a legjobb falattal õket kell megkínálni, ha leejtenek valamit, úgy állnak ott, hanyagul és kényelmesen, mintha a természet törvénye volna, hogy azért nekem le kell hajolni.
Tizennyolc éves koruktól kezdve kezet csókolnak nekik, mint az öreg püspököknek, akik munkában és áldásban töltötték életüket. Jobboldalra kell engedni õket az utcán. De hát miért? Mit nyújtanak õk, mit tesznek, miért kell tisztelni õket? Hiszen mûveletlenek és ostobák, lusták és dologtalanok. Mulatságokban nõnek fel, férjhez mennek -- attól kezdve férjük dolgozik helyettük hogy eltartsa õket. Szabadjegyet váltottak az életre azzal, hogy megszülettek -- míg nekünk véres verejtékkel kell kiverekedni minden percünket, újra és újra bebizonyítani, hogy jogunk van az élethez.
Dehát miért, miért, miért?
A fiúk valami szégyenletes és ostoba dologról fecsegnek, az iskolában. Nem, az képtelenség, ostobaság, nem lehet. Itt valami titok lappang, az bizonyos - de õrültség, az lehetetlen, hogy az legyen a titok.
Hiszen ez egy buta vicc, egy gyerekes játék - hiszen ennél csak érdekesebb a Toricelli-féle ûr, vagy Leclanché-elem? Miért? Miért?
Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettõl a naptól -- ezen a napon keveredem majd el a nagy szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én is az vagyok, amik ezek itt, akik szembe jönnek velem az utcán. Ezen a napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanché-elemet, a növénygyûjteményemet, és el fogom felejteni önmagamat.