Rébusz bácsi meséi
Jóna Dávid rovata


„mikor a mindenséget tartó gerendák lebegni kezdenek." (Novák Károly)

Lélek-pillanatok

Az élet: a Világegyetem
nagy „hidegségében":
kis tábortûzi meleg.

A Mindenség mellet Mindenki elmegy,
ezért hívja fel a halállal magára a figyelmet.


Hová lett a vakaródzás?

Eltemettük Béla bácsit. Nagyon tudott vakaródzni. Elmondom hogy csinálta, mert fontos. A feje búbján kezdte, ahol kopaszodott, a fülek mögött tért át a nyakra, aztán a lapockák táján ment lefelé, amíg elérte. A hónaljait általában kihagyta, a hasán is csak átsuhant, ellenben hosszan elidõzött az ágyékánál meg a szebbik felénél, fõleg ha úgy hitte, hogy nem látja senki. Ezután lehajolt, és a bokacsontok környékén kezdte pezsdíteni a vért, jobbról-balról, kívülrõl-belülrõl. A lábon lentrõl felfelé haladt, térdhajlatban kicsit erõsített, nem kímélve a körmét, a bõrét. Végül visszatért egynéhány pontra - váll, köldök, ujjbegyek -, ahol úgy érezte, hogy még van mit tenni. Eltemettük Béla bácsit. Az õ további sorsa már nem ránk tartozik. Értem és a múlandóságot, meg mindent, csak az a megfoghatatlan számomra, hogy hová lett ez a vakaródzás. Egyszer s mindenkorra eltûnt a földi világból?

    Wessely Gábor

A teljes odafordulás jelenje
„Aki igazán szeret, az kiszolgáltatott, aki nem, az önmaga sivár életû foglya."

Az idõ életünkben úgy jelenik meg, mint a jelenpontok egymásutánja, de számomra valósan, a cselekvés lehetõségét kínálóan csak egy, a jelen pillanat adott. Én nem voltam, én nem leszek, én vagyok. A múlt jelenpillanatai már nincsenek: amit megtettem, nem tehetem nem megtetté. Elmúlt. A bármely pillanatban bekövetkezhetõ egyetlen (!) bizonyosságom, a halál pedig a jövõ létpillanatait csak a remény szintjén teszi tervezhetõvé. Tehát az egyetlen igazi cselekvési lehetõségem valós keretét térben az ITT, idõben a MOST adja. Nem várhatók, mert a jövõ bizonytalan. Nekem mindig most, a jelenpillanatban kell lépnem. Lépni, túllépni önmagamon, hogy személyválogatás, feltételszabás, viszonzásvárás nélkül teljesen a másik felé fordulva elfogadjam õt annak, aki, olyannak, amilyen.

    Biegelbauer Pál


Pergõ évek

Bevallom mindig zavar, ha valaki a moziba, mint hodályba indul, s nem gyönyörködésért, gondolatért, álomért, vagy agresszív-felejtõ izgalomért; mintha a nagy körültekintéssel megvásárolt cukorka, ropi, perec stb. elfogyasztása éppoly mûvészet lenne, amilyen a vásznon pereg. A rágcsálóknak e kártékony formája „szaporodási" idõszakában (nyári idény - sikerfilmek) különbeket is mûvel: a nézõtéren kurjongat mámorában, véleményt gajdol artikulátlanul a zavaros kultúra alpári lenyomataként.
Mégis, vannak kivételek? Mikor látszólag hasonló jelenségeket valami egészen más mozgat? Vannak.
Irigyeltem a barátomat, mert õ részese lehetett a Pergõtûz Sára Sándor dokumentum-memento vetítésekor egy furcsa, megrázó, emberi rendbontásnak.
Peregtek a múlt szilánk-képei, s vallattak a jelen matuzsálem bölcs arcai, s hirtelen, mint a hideg vízbe dobott forró palackból robbantak szét a cserepek: a megszenvedett szavak, elfojtott tûnõdések, a testi fájdalom évtizedekre elszórt jelei. Öreg bácsi magyaráz a feleségének: „Így volt..., így repültek szét a fejek, a kezek, a lábak!" Elõször csak õ, aztán ahogy a nehezült lélek zsilipje emelkedik, mind többen kiáltoznak az élõ vászonra. Mintha a filmnek volna egy meg nem írt, második, láthatatlan szövegkönyve!
Nekik a vászon az ifjúságuk. Õk itt, túlélve mindent, ki tudja hanyadik honfoglalásában a léleknek, megsebzett cédrusok. Mi itt, megtorpanások, induló keseredések zártosztályán.
Mégis miért, miért tûnõdöm rajtuk?

    Szûk Balázs

Vecseri Gyula Gábor
Vallomás

Felléptem egy létra legalsó fokára,
s néztem a felettem eltûnõket.
Azt mondták, feljuthatok oda,
ami innen nem is látszik.
Vártam, de nem szóltak,
hogy feljebb léphetek.
Nem figyelt senki...,
...hát feljebb léptem.
Rám ordítottak, s visszaparancsoltak.
Vártam tovább...
...nem szóltak.
Eldobtam a létrát,
s kerestem másikat.
Ott is. Ugyanez.
Rájöttem, nem juthatok feljebb.


Albert Áron
A szigetérzés

Sóderízû folyó kerülgette lustaságának napjait.
Szigeteket hagyva itt.
Majd a sziget benépesült, törvényt szült és történelmet magának:
hogy a nagy folyó egykoron elárasztotta,
s, hogy az vágta ketté