Csúsztatások 
Csúsztatásaink

Lányi Andrással beszélgettünk „csúsztatásainkról", kísérletet téve a fogalom megértésére. Az Art'húr kérésre el is indult - a neki szánt szerep szerint (improvizálva) -, a lehetséges értelmezési utak egyikén-másikán.

A szimbolikus gondolkodásban a legfontosabb jelentésszervezõerõ a csúsztatás.
A metafora és a metonímia az a csúsztatásnak két különféle módja, az értelmet egy másik értelemmel fedésbe hozok, átcsúsztatom, kinyitom egy kijelentésnek az értelmét más lehetséges értelmek felé. Ha nem csúsztatnék nem gazdagodna az értelem. Karácsony Gábor azt írja - a kínai festészettel kapcsolatban ugyan - , hogy ott is, mint az európai reneszánszba nagyjából Leonardóval megjelenik egy nem egyértelmû ábrázolási mód, egy csúsztatásos rajzolási mód - ahol minden kontúr többször - ahelyett, hogy szép plasztikusan, elvágólagosan megrajzolnák - bizonytalan vonalakból rajzolják meg, s ettõl a csúsztatástól, hogy hol ide, hol oda kell képzelnem a mozdulatnak a körvonalait, ettõl sokkal talányosabb és elevenebb, mozgalmasabb lesz a kép, mintha megmozdulna. Tehát a csúsztatásnak feltétlenül van egy pozitív esztétikai értelme.
Viszont a köznapi használatában a csúsztatás: az egy finom szinonimája a hazugságnak. Az az - tegyük fel - ha egy politikus hazudik és ahelyett, hogy „Á"-t mondana „B"-t mond, és nem nagyon arcpirító, akkor úgy mondjuk, hogy csúsztatás volt. Ahelyett, hogy azt mondaná amit mindenki tudni akar, az igazságnak csak egy szûk szeletét, csak egy részét árulja el.
Amikor tapintatból, játékosságból vagy humorból egy politikai szónok csúsztat, azaz mellébeszél azért, hogy új, eddig homályba maradt oldalait érintse a témának, annak lehet pozitív értelme - de valójában a fogalmat nem erre használjuk.
A miniszter aki privatizációs bevétellel számol el ugyanazzal a technikával csúsztat, mint a gyermek aki a zsebpénzével, csak az áttételek nagyobbak, a nagyságrend különbözik.

Amit reklám, a technikai nyilvánosság természetérõl tudunk az az, hogy nagyon nehéz hazudni - úgy értem kifejezetten azt mondani, hogy nem igaz - viszont az igazság többnyire bevallhatatlan (itt és most mindenesetre az!), ezért a nyilvánosság elõtt szereplõk megtanultak módszereket az elkendõzésre.
Hazudni nem lehet a médiában, igazat mondani nem szabad, tehát csúsztatunk. Megtanultunk az igazsággal kapcsolatban valamit kellõképpen homályosan és kétértelmûen, fájdalommentesen mondani. Amikor a televízióban egy környezetvédelmi mûsort megszüntetnek, amely dokumentumfilmeket mutatott be arról, hogy mi van ebben és abban a magyar városban a levegõben, a vízben, a föld alatt és az emberek szervezetébe beépülve, s ehelyett létrehoznak egy környezetvédelmi magazinmûsort, amelyben kis ötperces blokkokban érdekes színes híreket adnak le, hogy itt-ott vannak problémák, máshol eredmények. Ilyenkor nem hazudtak, hisz tudnak olyan színes és érdekes képeket mutatni, amelyekben valóban vannak eredmények, nem hazudtak csak csúsztattak. És máris mindennek más lett az értelme.

Felkészülhet-e a médiafogyasztó a csúsztatásokra?

Ez olyan, mint a támadó és védõfegyverzeteknek a küzdelme, csak nem annyira egyenrangúak, miközben a csúsztatók fõfoglalkozásban, magas jövedelemért terjesztik a csúsztatási technológiát, valójában a fogyasztónak, vagy befogadónak sok egyéb gondja is van (például a megélhetése), úgyhogy hajlamosak arra, már csak a lelki nyugalom kedvéért is, hogy elfogadja vagy tudomásul vegye, igazságnak értse a csúsztatásokat. Egy bizonyos ingerküszöb után megszokjuk, eszünkbe se jut, hogy miért nem mondja azt amit gondol, miért nyakatekert mellébeszélésbõl kell kihámozni az igazságot? Miért kell olyan diplomatikusan, tapintatosan beszélni azoknak az embereknek akik legszívesebben egymás torkának ugranának. Vagy az aki azzal van megbízva, hogy tájékoztassa - tisztjénél fogva - az országot arról, hol tart az igen tisztelt államcsõd, az miért beszél mellé, miért nem mondja azt, hogy gyerekek ez van, miért csak a szaktudományok szakfolyóiratainak szaktanulmányaiból tudhatom meg (mert megtudhatom természetesen), hogy mi van a magyar gazdasággal, s miért tudhatok errõl olyan keveset a napilapokban, és szinte semmit a televízióban. Ez is egy csúsztatás.