A csúsztat ige vonatkozó jelentése a Larousse enciklopédia szerint: "Állításait a valóságnak finom, alig észrevehetõ félrecsavarásán alapuló érvekkel próbálja igazolni.
A csúsztatás fajtái Zachary Seech: "Logic in everyday life" (Logika a mindennapi életben) címû könyve alapján: 
  1. Személyeskedés: A kritika a másik fél által elõadott érvelés helyett annak személye ellen irányul. Érdemi ellenérv hiányában gyakori "pótcselekvés".
  2. Hasonmás:A másik fél álláspontját félreértelmezik vagy eltorzítják, s így a vita során a kritika, az ellenérv nem a másik fél valódi álláspontjára, érvelésére reagál, hanem egy másik -bár az eredetihez hasonló- érvelési sorra.
  3. Érintõleges témák: A vita során a figyelem olyan témára irányul, amely szorosan nem tartozik a vitatott kérdéshez. Csak akkor okoz gondot, ha valamilyen okból fontos lett volna, hogy késedelem nélkül döntés szülessen.
  4. Az álláspont váltogatása: A vita egyik résztvevõje anélkül változtatja meg az álláspontját, hogy magát a váltást beismerné, azaz elferdíti, másképp magyarázza azt, amit korábban mondott, vagy leírt.
A csúsztatás a társadalmi kommunikációban
– funkció avagy diszfunkcionalitás... –

E század jeles társadalomfilozófusa Jürgen Habermas több kísérletet tett a társadalmi viszonyok, a társadalom mûködésének feltérképezésére. Elsõ átfogó munkájában – a modern társadalomból kissé kiábrándulva – azt állította, hogy a társadalmi viszonyokat kizárólag az érdekek és szükségletek irányítják, a társadalom vezérlõ elve az instrumentális racionalitás tehát a következetesen érdekvezérelt, célratörõ, szükségletkielégítõ cselekvés. Késõbb felülvizsgálta nézeteit, s korábbi állításait kiegészítve kifejtette, hogy az instrumentális racionalitás mellett a kommunikatív racionalitás – tehát az emberek összehangolt munkamegosztásán, egymás respektálásán és kölcsönös megértésén, kommunikációján alapuló cselekvés- is jelen van és létjogosulsággal bír.
Habermas elméletét kissé továbbgondolva juthatunk el mai modern -instrumentális és kommunikatív elemeket egyaránt tartalmazó- társadalmi lét legalapvetõbb szervezõ eleméhez. Ez pedig nem más, mint a szívességek kölcsönös teljesítése. Vagyis társadalmi elõbbrejutásunkat, boldogulásunkat, érvényesülésünket olymódon biztosíthatjuk, hogy megfelelõ pozícióban lévõ ismerõseinket (nem barátainkat!) kisebb nagyobb szíveségek teljesítése által lekötelezzük, majd idõvel, mikor nekünk lesz szükségünk az önkormányzatnál, ügyvédi irodánál, export-import vállalatnál vagy egyéb helyen dolgozó ismerõs segítségére, finoman felhívjuk a figyelmét: tartozik nekünk. Lecsupaszítva ezt a folyamatot látszólag egy tiszta, kölcsönös, üzleti kapcsolatról van szó, ahol a szolgáltatás és ellenszolgáltatás teljesítése a szükségletek megjelenéséhez igazodva elválik egymástól. Ám ez nem teljesen igaz, ugyanis szívességet nem teszünk akárkinek. A mechanizmus elõfeltétele valamiféle kommunikatív kapcsolat, amelyre az instrumentális jellegû cselekvéssor rá tud épülni. A gyakorlatban ez úgy jelenik meg, hogy váratlanul felbukkan egy rég nem látott távoli rokon, általános iskolai osztálytárs, szüleink régi szomszédai, s elõadják problémájukat. Ezen kommunikatív elõfeltétel jelentõsen különbözik a barátságtól. Ugyanis barátainkkal kapcsolatban – jó esetben – sohasem mérlegeljük, hogy a szívességért cserébe mit kaphatunk. Ezzel szemben a "szívesség-teljesítési ügylet" kapcsán mindig vizsgálat tárgyává tesszük, hogy az illetõ vajon tudja-e majd viszonozni fáradozásainkat, azaz megfelelõ pozícióban van-e, s hogy jellemébõl fakadóan vélelmezhetõen fogja-e tudni, hogy mi a kötelessége velünk, korábbi jótevõivel szemben.
Korunk társadalmi evolúciója során a fent ismertetett mechanizmus rutinná vált. A gondolat és cselekvéslánc többé-kevésbbé önkéntlenül megy végbe. Általános keretét a társadalmi legitimáció, elfogadás biztosítja, tehát az a tény, hogy a társadalmi struktúrák, szocializációs ágensek (család, iskola, baráti kör stb.) elfogadják és átörökítik az érvényesülés ezen egymás kölcsönös felhasználásán alapuló formáját. Az eddig elmondottakból kitûnik, hogy a szívességek kölcsönös teljesítésének alapvetõ színtere és katalizátora kommunikáció. Ennek kapcsán merül fel a kérdés: hogyan befolyásolja a csúsztatás, mint a kommunikációt elferdíteni, eltorzítani, megváltoztatni képes jelenség a társadalmi fejlõdés fent ismertetett általános mechanizmusát. Az elõbbrejutás szempontából funkció, avagy diszfunkcionalitás-e a csúsztatás. Az elkövetkezõkben erre keressük a választ.

Elhamarkodott dolog lenne rögtön felelni, ahogy azt is nehéz lenne megmondani, hogy milyen erkölcsi megítélés alá essék a jelenség. Ugyanis a csúsztatás pusztán egy eszköz. Célja nem önmagában van, hanem a társadalom különbözõ szintjein és különbözõ alrendszereiben más-más célt szolgál, mint egy szinte semleges technika. De ha már itt tartunk: miért csak szinte semleges? Nos azért, mert a csúsztatás -jelenjék meg bármilyen formában is- vét az emberiség egyik alapvetõ mentális szükséglete és legõsibb vezérelve, az igazság ellen. Az emberek és a társadalom igazságérzete változik ugyan, de szüntelenül jelen van, s ennek köszönhetõ, hogy nemcsak a jelenség, hanem maga szó is az emberek többsége szemében negatív értéktartalmat hordoz. Veszélyességi fokának megítélése azonban korántsem ilyen egyértelmû, hiszen a közvélemény a csúsztatást többnyire "bocsánatos bûnnek" tartja.

A csúsztatás második fontos jellemzõje – az eszközjelleg mellett – az intellektuális jellege. Mint ahogy a csúsztat ige definíciójában olvashatjuk a csúsztatás alig észrevehetõ, ha úgy tetszik lehelletfinom eltérésekkel operál. Felismerése, de alkalmazása is megfelelõ képességekhez, mûveltséghez kötõdik. Ezen kijelentésbõl szükségszerûen következik, hogy a csúsztatás bizonyos társadalmi alrendszerekkel, egyszerûbb, fizikai tevékenységformákkal nem kerül kapcsolatba, ahogy a társadalmon belül is az értelmiségi életformát érintve jórészt a közéleti szférára koncentrálódik. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a mindennapi életben nem volna jelen a csúsztatás. A megoldás talán abban a felismerésben érhetõ tetten, mely szerint ahogy a társdalmi kommunikáicónak is, a csúsztatásnak is különbözõ szintjei vannak.)

Így jutottunk el a csúsztatás harmadik fontos fogalmi eleméhez, azaz ahhoz a felismeréshez, hogy a csúsztatás társadalmi veszélyességét és erkölcsi megítélését az határozza meg, hogy milyen szférában, milyen cél elérése érdekében, milyen intenzitással van jelen. Vagyis másképp tekint a történelem egy múltbéli csúsztatásra, ha a magánéletben, szûk körben, tapintatból történt abból a célból, hogy az egyébként példás családi élett élõ családapa elsõ és utolsó félrelépését elkendõzzék, s megint másképp, ha egy ügyes, ideológiai színezetû csúsztatással, a tömegeket manipulálva milliókat küldenek a frontra, vagy éppen haláltáborokba. S így jutunk el a csúsztatás negyedik fogalmi ismérvéhez, mely szerint a jelenség társadalmi veszélyessége és erkölcsi megítélése általában csak megtörténte után mérhetõ fel, márcsak szért is, mert megjelenési formáinak száma szinte végtelen. Ebbõl pedig az következik, hogy makrotársadalmi szempontból csak más szempontok szerint érdemes vizsgálni a csúsztatást, ugyanis például a politikában rendszeresen jelen van, ám ha egy-egy szélsõséges kisebbségi nézet keretében jelenik meg, akkor a többség, de a többség intellektuális vezetõi úgyis észreveszik, s a történelmi tapasztalatokból okulva remélhetõen kiszorítják a társadalmi kommunikációból.
Sokkal inkább megéri tehát azt vizsgálni, hogy a csúsztatás -eme idõben változó, számos formában megjelenni képes, a társadalmi kommunikáció éppen adott szintjétõl függõ, intellektuális képességeket mind elkövetéséhez, mind felismeréséhez igénylõ, valamely cél elérésére irányuló eszközjelenség- hogyan befolyásolja a kiegészített habermasi modellben megjelenõ kölcsönös szíveségi mechanizmust. Ennek kapcsán nem kevesebbet állítunk, minthogy a csúsztatás ezen mechanizmus korrekciós eszköztára, segíti a szívességek kölcsönös teljesítését, megteremti a szükséges kommunikatív alapot (elõismeretséget), tehát mindenképpen funkció! Illusztráljuk ezt egy példával. Jelentkezik egy volt osztálytársunk, s a modellnek megfelelõen szívességet kér. Ám tisztában vagyunk vele, hogy ilyen-olyan okokból (például mert távol él, vagy anyagi helyzete nem engedi meg) nem lesz képes viszonozni a segítséget. Mivel nem a barátunkról van szó (akin mindig, minden körülmények között segítenénk), meg kell tagadnunk az együttmûködést. Nem akarunk azonban szükségtelenül konfliktusba keveredni így mellébeszélünk, azaz felhaználjuk a csúsztatás valamilyen formáját (eltereljük a szót, személyeskedve õt okoljuk a helyzete miatt és így tovább). Elõkerülhet a csúsztatás akkor is, amikor a részünkrõl a viszonzás "behajtására" kerül sor. (Pélául mintegy érintõleges témaként utalunk arra, hogy mire volna szükségünk, s lám lám mi is segítettünk egykoron.) Ezen kommunikációs kölcsönös kisegítési modell velejárója az is, hogy a csúsztatást nem engedi egy meghatározott határon túlterjengeni. Amint valaki túl gyakran és túl intenzíven él ezzel az eszközzel, különösen ha rendszeresen a viszonzás alóli kibújásra használja fel, akkor elõbb utóbb kiszorul a mechanizmusból. Tehát a csúsztatás hozzátartozik korunk társadalmi kommunikációjához, s a mirostruktúrákra nézvést is elmondható a korábban elhangzott summázat, melynek értelmében a csúsztatás társadalmi veszélyessége és erkölcsi megítélése intenzitásától, horderejétõl, hatásától és még sok egyéb tényezõtõl függ, s különösen attól, hogy az adott kommunikatív rendszer belsõ szabályait mennyiben tartja tiszteletben, s mennyiben rúgja fel (esetünkben ez a már sokszor hangoztatott kölcsönös szívesség-teljesítési folyamatrendszer).

Nem esett még szó kellõ részleteséggel a csúsztatás etikai megítélésérõl. Úgy vélem, tartható az az álláspont, hogy a csúsztatás erkölcsileg negatív, mivel elferdíti az igazságot, de be kell látnunk, hogy hozzátartozik mindennapi életünkhöz, így a képet valmelyest árnyalva arra a következtetésre juthatunk, hogy a csúsztatás gyakran betöltheti és betölti a kegyes hazugság szerepét, vagyis a csúsztatás fõszabály szerinti elítélése alól bizony nem kis számban vannak kivételek.
Végezetül egyetlen kérdés maradt nyitva amely óhatatlanul felmerül. Hogyan ítéljük meg erkölcsileg magát a modellt. Azaz helyénvaló-e az önmegvalósításnak ezen mechanizmusrendszere, amely egymás kölcsönös ámde nem erõszakos kihasználásán alapul. Ennek kapcsán nem akarunk kinyilatkoztatni, így beérjük személyes véleményünk ismertetésével. Ez a rendszer az, amely talán a legkevésbbé fáj. Csökkenti a társadalmon belüli feszültségeket, a szükségletek nem egymás rovására, hanem párhuzamosan, összehangolva nyernek kielégítést, bár az is igaz, hogy konfliktusok a rendszeren belül is óhatatlanul akadnak. Az egyén pozitív irányba bármikor eltérhet a rendszer szabályaitól, ha meg tudja és meg is akarja engedni magának, tehát gyakorolhat a saját szakállára önzetlen segítséget, jótékony humanitást. A negatív irányú eltérést, fokozottan önzõ magatartást azonban rögtön szankcionálja a közösség. A mechanizmus tehát egy egészséges sõt mi több mûködõképes kompromisszumnak tekinthetõ, s ennek vitathatatlanl részét képezi a csúsztatás is. És még valami: bármily hihetetlennek tûnik is, a csúsztatásnak is lehet esztétikai értéke, azaz a "rossz is lehet szép". A lényeg azonban: semmiképpen sem szabad kézlegyintve elmenni olyan jelenség mellett, amely életünk szerves részét képezi. A csúsztatást szélsõségesen elítélõ emberek maguk is csúsztatnak, sõt mindenki csúsztat. A hibát talán az követi el, aki ezt nem ismeri fel és már önmagát is rendszeresen megtéveszti.