Csúszunk! Honnan? -- Hová?
Csúsztatnak! Kik? -- Kiket?
Segítség! -- Kitõl?

Mint ahogy az egyes emberek életében is elérkezik egy idõszak, a kamaszkor, amikor ezek a kérdések felmerülnek, úgy az emberiség történetében is vannak idõszakok, amikor tépelõdéseink erõsebbnek tûnnek a megszokottnál és harsány társadalmi visszhangra találnak. Talán az emberiség kamaszkorát éljük!
Az ipari forradalmat megelõzõ kor világnézete a mainál feketébb-fehérebb volt. Cáfolni nem lehetett (és nem is volt szükséges), hogy a nyár-tél körforgás a háztartások életében a tüzelõ gyûjtésének és elhasználásának körforgásában csapódott le. Ez megadta a feladatokat is. Amilyen bizonyosan megvolt a király helye a várban, ugyanolyan egyértelmû axióma vonatkozott az égnek és az isteneknek a viszonyára. Ebbe az anyaméh melegét idézõ rendszerbe csak a kisszámú Villonok csempésztek be árnyalatokat, uram bocsá színeket.
A helyzet mára megváltozott. Reményem szerint csak kamaszkori tünetekrõl van szó -- társadalmi szinten. Mert ugye a dolgok ma nem fekete-fehérek, a célok nem egyértelmûek, a dolgokon túlnõ másodlagos jelentésük. "Ma milyen színben akarod látni a világot?" Ma kinek szeretnéd képzelni magad? Ma melyik image-gyár bújtasson új bõrbe? Ma ki hitesse el veled, hogy szükségük van rád -- bocsánat, hogy rád van szükségük? Kinek hiheted ma végre el, hogy egyéniség vagy?!
A tiszta igazságok anyaméhébõl kibújtatott emberek tömegesen teszik fel most a kérdést: "Ki vagyok én?" -- és minden irányból sakálok lihegik válaszaikat, nem törõdve olyan ordító önellentmondásokkal, mint hogy millióknak kínálják az egyéniséggé válás egységes módját. De a válaszra éhes és a mûvi környezet által ösztönös ítélõképességétõl megfosztott ember már válogatás nélkül (vagy a szintén programozott látszatválasztással) rálép az egyéniséggé válás vásári útjaira. Ez egyik oldalról a csúszás, másik oldalról a csúsztatás.
A csúsztatás gengsztersége: a csúsztatók (látszólag) nem csúsznak. Stabilitásuk a tömegek csúsztatására épül.
Valójában közös csúszásunk (csúszók és csúsztatók) tragédiája: a vakság. Nem vesszük észre, hogy magunk csúsztatjuk magunkat. Fürdõkádnyi viharunk oka saját pancsolásunk. (Ez a vihar persze valakiknek az ínyére van, hiszen hullámhegyek és hullámvölgyek rendszerében jobban adja magát a fönt-lent viszony, mint egy csendes vizen.)
És hogy kitõl várjuk a segítséget? Az út legyen egyéni. Valós kultúrát kell teremtenünk, ki-ki a maga módján. Irányadóként Konrad Lorenz-tõl idézném a kultúra definícióját, mely szerint "a kultúra egy szellemi közösség konkrét megvalósulása". Szembe kell néznünk szellemi mivoltunkkal. Nem állapot az, hogy visszavágyunk az anyaméhszerû, kérdésmentes létezésbe. Tisztelnünk kell saját fejlõdésünket és -- ugyan az evolúciót meghazudtoló sebességgel -- emberségünk megtartása mellett adaptálódnunk kell a saját magunk teremtette új feltételekhez. A kérdésfeltevés már nemcsak a Villonok privilégiuma. Emberré válásunk célja az legyen, hogy lehetõleg mindenki tegye fel és egészségesen válaszolja meg kérdéseit olyan módon, hogy a válasz milliárdos emberi közösségünk számára elfogadható és jövõt adó legyen. Átmeneti csúszásunk megállításának módja lehet ez -- teremtsük meg akolunkat!