A SZEZON ÉS A TÁVKAPCSOLÓ

Kezemben a doboz, pici, fekete, esztétikus. Belesimul a markomba, kellõen gömbölyded, az érintése enyhén erotikus. Kapcsolgatok.
Szabadon válogathatok; szegényesebb helyeken talán 3-5, az elõkelõbbnek számító, lavórdizájnos gyorsforgalmi infosztrádán pökhendi módon akár 25-30 tv-csatorna kínálatából mazsolázgatva. Amit látok, egyedi, pillanatnyi és megismételhetetlen. A folyamatosan futó programok kiválasztásának logikája, ritmusa, tempójának meghatározása kizárólag az én jogom. De még a tartalomé is, hiszen ki akadályozhatja meg, hogy kizárólag szétfröccsenõ fejû hullák képeinél pihentessem a távkapcsolót? Nincs szabály, nincs cenzúra, azt és azzal társítok, ami nekem jólesik.
Ha tetszik a létrehozott mix, legközelebb akár videóra is vehetem. Lerögzíthetem a lerögzíthetetlent? Aligha. Mert ki akadályozhatja meg, hogy a felvétel visszajátszásakor ne nyúljak újra a kapcsolóhoz, s saját archívumom képeit ne keverjem az égbõl ömlõ friss jelekkel?
Néha azt hisszük, ez ma a modern. Meg azt is, hogy a totális mûsorfolyam a mi korunk találmánya, e század- (sõt, bocsánat: ezred-) végé. Az egymástól alapvetõen, funkciójukban és minõségükben is eltérõ jelenségek találkozása, egybe-erõszakolása... Pedig maga a jelenség voltaképpen egyidõs az emberiséggel. Valahogy úgy is mondhatnánk (szép biblikus dialektikával), hogy kezdetben vala az ellentétek egysége, amibe éppúgy beletartozott a születés szépsége, mint a szülés véres-nedves valósága, vagy a társadalomjobbító szándék, meg a nevében bevezetett adórendszerek nyomorúságossága.
(És a folytatás is egyszerû: ha minden egyben önmaga ellentéte is, ha a totális ellentétek, a szerelem és a gyûlölet, az élet és a halál, a szép és a rút valamiféle eszmei sík harmóniájában egyesülnek egyszer; ha a jelenségek egymásból következnek, mint az életbõl a szerelem, a szerelembõl a szeretkezés; de az életbõl a halál is - akkor a szeretkezés folytatása-ellentéte a halál? De ha minden és mindenki EGY, akkor tulajdonképpen nem mind-egy? De ne menjünk túl messzire.)

Egyes pszichológusok szerint a rendkívül megrázó konfliktusok nyomai nemzedékeken keresztül követhetõk az egyénekben. A Holocaust-túlélõk unokáin ott a lágerek lenyomata: mert átélik, hogy a nagymama miként osztja be az ennivalót és miként nyitja ki a gázt a konyhában... A XIX-XX. század olyan körülmények közé lökött milliókat, amelyrõl nem szóltak a zsigeri jelentések. Tömegessé vált az el(ki)vándorlás, az Új Világ megszállott keresése, ahol hagyománnyá vált a hagyománynélküliség: lásd Amerikát, ahol a hagyományaikat õrzõ bevándorlók (olaszok, kínaiak) kisebbséget, etnikumot jelentettek a teljes beolvadást választó bevándoroltakkal szemben.
Az élettér totális változása a faluról városba, pláne a kis zalai vagy somogyi faluból New York City-be kerülõ parasztgyerekek esetében mind a magukban hordott értékrendszerek, mind magatartásmintáik tekintetében teljes átalakulást hozott. Uj világot teremtettek önmaguknak, de gazdálkodni csak abból a készletbõl tudtak, amit a pillanat adott: a mély, történelmi (zsigeri!) tudást felváltotta a felszínesebb, horizontális tudás. Értékét vesztette az "õsi", a "történelmi", felértékelõdött a "távoli", a "sokszínû" és a "pillanatnyi". Ugrásszerûen megindult mindazon technikai ágak fejlõdése, melyek a világ azonnali, széleskörû behabzsolását segítik: a közlekedésé, az energiaiparé, a távközlésé. Megjelent a mozgókép, s vele, szinte azonnal a közlési sebesség maximalizálásának igénye. A Király és Kossuth Lajos életnagyságú felvétele csak pillanatokig tartották fogva a fizetõ közönség figyelmét: sokkal inkább kíváncsiak voltak már arra, mit csinál a király ma, most!
A közönség a töményen adagolt képi információt maximálisan elfogadta, sõt, igényelte. Kéjes borzongását, melyet a megmozduló (életre keltett!) képek felcsigáztak, nem elégíthette ki egy-egy jól sikerült felvétel a párizsi korzó 3-4 héttel ezelõtti látványával. Pénzéért ellenértéket várt, amit itt elsõsorban nem minõségre, hanem mennyiségre, idõre fordíthatott: a kis mozgókép bemutatóból 6-8-darabos mûsor lett, az egymás mellé dobált, összefüggést még csak nem is sejtetõ filmecskék sora pedig jól beleillett az összefüggéseket szintén alig mutató, egymás mellé dobált jelenségek halmazából álló világba.
A kéz, mely ma a távkapcsolót markolássza, itt filmszalagokat vásárolt: kis vígjáték, meg társadalmi dráma, végül egy színezett kép a városi korzóról...
Az 1920-as évek elejére a filmek óhatatlanul megindultak a hosszabbodás, a mûsorok az egységesülés felé és általánosan elfogadottá vált a másfél-két órás moziprogram. A lapok viszont már a mozik szezonjáról cikkeztek, új, nagyobb, heti, havi, vagy egész szezonra nyíló dimenzióba helyezve az ömlesztett képeket. A szezon értékelhetõ, elemezhetõ fogalommá vált, egyfajta filmek feletti montázs kialakításaként. A nézõ - fõleg a nagyobb városokban - így megtehette, hogy a szezonok elején közölt mûsorok alapján havi filmprogramot állítson össze magának, szabadon kapcsolgatva a képközlõ csatornák, a mozik között.
De mára már itt az igazi, a pici fekete doboz, a kapcsolók zárt rendjével. A Megfellebbezhetetlen Döntés Joga, az Abszolút Demokrácia, a Választás Lehetõsége. Vele éljük ki ösztöneinket, hamarosan vásárolni, távgyógyulni, tanulni és villanyszámlát fizetni is csak rajta keresztül fogunk. De talán már ma is többet, s fõleg érzékibben simogatjuk, mint mellettünk szuszogó párunkat. Hölgyeim, uraim, csak egy percre tekintsünk magunkba, tartsunk amúgy jó szokás szerint önvizsgálatot: mennyi idõt bírunk ki a képernyõ elõtt kapcsolgatás nélkül? Talán egy filmnyit, reklámtól- reklámig? Akciótól-akcióig?
Tudják mit? Legyünk ma erõsek. Tegyük le a pici, fekete (ezüst, vörös stb.) dobozt, vegyük kézbe pici, fekete (szõke, vörös stb.) kedvesünket. Nézzünk meg együtt egy filmet, elejétõl a végéig. Hátha megéri.