Adalékaim a következõ szám témájához (a létezés végpontjai):
 
Évek óta teszem próbára barátaim filozófiai gondolkodását a következõ problémával: 
Köztudott, hogy az angolna igen szívós hal. Többek között a hibernációt is kibírja. Állítólag ha befagyasztunk egy angolnát, az jó ideig eláll. No persze minden hal ezt teszi. De ha az angolnát utána ismét vízbe tesszük, és hagyjuk felengedni, lassan feléled és elúszik. Végezzünk fiktív kísérletet! Két angolnát fagyasszunk le, amíg csontkemények nem lesznek. Tegyük félre a sajnálatunkat és – a tudomány kedvéért – törjük ketté az egyiket. Ezután a két fél angolnát és az egyben maradtat is engedjük föl! Eredmény: a két fél hal bizony szánalmas húscafatként nemigen tesz semmit, a másik azonban egyszerûen elúszik. Kérdés: mikor halt meg a kettétört angolna? Amikor befagyasztottuk, amikor eltörtük vagy amikor felengedtük?
 
Más. Gyakran szoktam különféle állatok, növények tulajdonságait eszményként magam, az emberek (sõt az emberiség!) elé állítani. Bizony sok esetben tanulhatunk tõlük. Most a legprimitívebb élõlények, az egysejtûek kerülnek a márványtalapzatra. A baktériumok, algák tudnak valamit, ami után mi emberek csak vágyakozunk. Nem akarunk meghalni és ezért évezredek óta kutatjuk az örök élet titkát, miközben azt nem vesszük észre, hogy az egysejtûek évmilliókkal az ember megjelenése elõtt megtalálták: osztódással szaporodnak.
 Windisch József