Arthur

A szomszédos üres ágy is gazdára lelt egy napon, és nekem új látványom akadt. Ez is valami, ha már egyébre nem telik az élettõl. Az új lakó már egészen elcsöndesedett, mire idáig jutott. Egy hosszú, durva ing volt rajta, egyéb semmi. Olyan, mint egy halott ing. Naphosszat feküdt hanyatt, az üres semmibe nézve, szótlanul. Csak kiszáradt hosszú ujjaival babrált a pokrócon, egyenkint húzgálta ki a szálakat. Órákig ezt csinálta, makacs szívóssággal, mint a csintalan  és alamuszi gyerek. Ez a mozgás maradt meg belõle az élet összes tevékenységeibõl. Úgy kellett etetni és itatni, látszott rajta, hogy utolsó napjait vegetálja. Egy másik intézetbõl hozták ide, és az idegen ápoló, aki elhelyezte, mesélte az itteninek, hogy nemrégen nagyon víg fickó volt, folyton ugrált, táncolt, mókázott, igen elegánsan került be, kifogástalan finom frakkban, lakkcipõben, cilinderben és báró úrnak kellett szólítani. Az ápolókat komornyikoknak nézte, a Rivierára készült, nem jól érezte magát ebben a "hotel"-ben, késõbb gróf lett, majd herceg, és végül királyi rangra emelkedett. Akkor egyszerre összeroppant, megnémult és megsántult szegény, majd dadogni kezdett, ez többször ismétlõdött, és most itt fekszik némán, szelíden, és elbabrál a pokróccal órák hosszat.
- Valami híres színész volt régebben - tette hozzá az ápoló, vasegészségû, hatalmas szál legény -, a színkörben is játszott, meg vidéken is sokáig, a fõápoló õr mondotta, hogy õ látta egyszer, egy operettben, abban is herceg volt, de olyan furcsán ugrándozott, mint egy bakkecske, és mindig azt hajtogatta, hogy az élet nimolé, nimolé, nomolé! Mondom, valami híres színész volt...
A híres színész a világ legnagyobb közönyével meresztette üveges szemeit a szürke mennyezetre, és zavartalanul szedegette ki a kócot a takaróból. Mikor az orvosi vizit jött, a tanársegéd megállt az ágyánál, hosszan a szemébe nézett, a térdét is megütögette, a karját a csuklónál megemelte, és azzal letette.
- Hogy érzi magát, mûvész úr? - kérdezte tõle egészen reménytelenül és azzal továbbindult.
Este az orvosnõ tartott vizitet, fiatal, karcsú, szõke asszony, beszédes szürke tekintettel, de a színész most is a mennyezetet nézte, és nem felelt a kérdésekre semmit.
Másnap reggel az ápolók azt újságolták egymásnak, hogy a színésznek érdekes vendége lesz délután. A riválisa látogatja meg, aki elszerette tõle a feleségét, és aki azóta igazgató lett valahol a vidéken. Még egyszer látni szeretné az egykori kartársat, akivel annyi szép napot, tapsot, estét és vidám éjszakát töltött.
A látogató prémes bundában jött, talpig feketében, a kezében egy csokor pármai ibolya, a színész kedvenc virága. Ünnepélyes komolysággal állt meg a dísztelen vaságy elõtt, a hangja behízelgõen meleg volt, bársonyos és meghatott, mint a bonviváné szokott az utolsó felvonás fináléjában.
- Artur, kedves öregem, megismersz-e még, megismered-e régi barátodat?
Artur nem felet, Artur nem törõdött már semmivel. Valamit krákogott, mint a beteg jérce az elhagyott ketrec sarkában.
- Ritka szép hangja volt, kérem szeretettel - fordult oda a vendég a fõorvos felé, aki a kórtörténetet nézegette. - És milyen nagyszerû arca volt, beszédes arc, mindig játszott az arca, amit akart, azt fejezte ki az arca, kérem szeretettel, a legjobb Bazil herceg volt, minden olt, amit akart, a prózában is elsõ, ilyen sírásó volt a Hamletben, de olyan elsõ sírásó, hogy párját ritkította, kérem szeretettel.
A látogató lehajolt Arturhoz, gyöngéden megsimogatta homlokát, az ibolyacsokrot óvatosan letette az ágy szélére, és kérdõen nézett a beteg szemébe. A beteg nem mozdult, mereven és hangtalanul feküdt tovább, és szikár arcára a lassú, biztos elmúlás mintázni kezdte már a halotti maszkot. A fõorvos azzal a nagy egyszerûséggel, amely a tudomány utolsó szava, csak ennyit mondott a beteg fölött:
- Õ már nem ért meg semmit. Még hónapokig is élhet, ha rendesen táplálni tudjuk. A szervezete szívós, tüdeje erõs, és fájdalmai nincsenek. Legalább õ már, aki volt, nem vesz többé tudomást róluk.
A színigazgató búcsút vett a régi cimborától, akivel évek óta haragban volt, de nem ment el, hanem a fõorvos mellé szegõdve sorra járta a többi betegeket, mert, mint ahogy õ kifejezte "tanulmányozi akarja a téboly különbözõ nemeit", mivel legközelebb föllép a saját színházában egy szenzációs grand guignolban, amelyben egy hármas õrült szerepet fog alakítani.
A látogatás után, késõ délután a beteg színész egyszerre nyugtalankodni kezdett. Erõlködött, mintha fel akarna kelni ágyában, a pármai ibolyák után motozott, másik kezével pedig abba az irányba integetett, amerre látogatója távozott. Mikor az ápolók odamentek hozzá, és fölemelték a fejét, a szemei nedvesek voltak, és az ajkai, ezek a vértelen, cserepes és merev ajkak motyogni kezdtek egy szót, amelybõl csak ennyi hallatszott egészen bizonytalanul:
- Me-me-ne-ne...
Nyilván Menelaoszt akart mondani. A színész ajkai még emlékeztek egy kicsit, és a láthatatlan súgóra hallgattak, de szegény agya felmondta a szolgálatot.

Mikor a melankóliám javulni kezdett, és én már a nagy kertben sétálgattam az áprilisi verõfényben, egyszer lenéztem a másik osztály pincéjébe, ahol a hûvös, csöndes félhomályban, szép sorjában szikkadtak a frissen preparált koponyák, és köztük a sor végén ott találtam a színészét is. A céduláról tudtam meg, hogy az övé.
Artur most már ismét a régi, vidor és gúnyos fintorral vigyorgott, pisze orral, gondtalanul, mint régen, amikor még élt, és játszott, és elsõ sírásó volt a Hamletben!