Egy elme: 3 felvonásos szívmûve

Szereplõk:

1. szín – Langstadler Csaba ül az Újlak u. 4-ben. Az asztal tõkéje felett a feje, visszaemelte a múlt halálából:
Mikor elõször meghallottam, hogy a kegyelemrõl "kell" összeállítást adnom, ilyen arthúr múlt után, majd szívkihagyás után - elfoglalta testemet minden atomom. Ma mikor sorsában vérzik az emberiség. Kegyelemrõl írni, vagy vallási-eksztázis, vagy prózai-paranoia. Nem is tudom, úgy állok mint a gólya, felhúzom egyik lábam, hogy egyik világommal a másikra csodálkozzak. Kegyelem. Varázsérintés ez már, mint a jégtõl zsibbadt tengerek, mikor felnyújtozni-folyni kezdenek. Kegyelem. Nyújtózom én is árnyékommal, míg életem maggá zsugorodik, hogy úgy tartsam kegyelmed világát, mint két felhõkarcoló árnyéka a koldust...

2. szín – Visszateszi fejét másokat átélve:
A lesújtó kard elõtt-szirom testébe nem lehet méh fullánk
Autó elé cigánykerekezõ Gyerek-nem lebeghet cigánykerekének küllõje az úton, úgy mint a Nap-küllõs citrom szelete a tengeren.

3. szín – a szemetes közé túr, betûkre feszített analfabéta:

Hasra feküdj
aztán hátra,
a legördülõ dalon
fordul így meg a hárfa.

elõre, és
oldalt aztán,
Az élet ahogy bújik,
tágul, a virághagymán.

Északra, és
vissza délre
Ahogy az elmenõ árny
Újból majd fénnyel tér be.

Meghaltam: szívem dobog,
Nincs arcom: hajam lobog,
Halántékom adom a késnek,
agyam vérzik, álmaim élnek.

Arcom tört földjén,
dinnye a mosoly,
kislány vagy, arcod
mégis oly komoly.

Fent vagyok este,
írok reggelig,
míg könnyemmel
a világ, megtelik.

A kakast levágták
nem szólal már többet,
ablakra hullanak
apró csillag kövek.

Játszik, emlékezik
róla a némaság, felszakítja
az éj-köpenyét
egy faág.

Az öröm:
a Nap léggömbjét
hozzá-kötöm.

A bánat:
a Nap leenged
Holddá sápad.

Kegyelemdöfés a vége.