1990. Karácsony-Kegyelem

Érdekes és furcsa, szokatlan dolgokat lehet találni az Antikvárium szakadozott, megbarnult könyveiben.
Például két lottószelvényt bejelölve a megtippelt számokkal, aztán bekarikázva a kihúzottak. Ahol a kereszt és a karika egy kockába esett...
az nagyon ritka volt.
A könyvet nem olyan régen adhatták be, mert a lottószelvény múlt heti volt. 1990. dec. 51. hét.
Alatta egy halványkék lóhere.
A szelvény a könyv 42-43. oldalán.

Próbáltak valamennyi karácsonyi hangulatot teremteni egy kopasz kis fenyõfával - mint egy év múlva a seregben - arról is, errõl is lelopták az ajándék cukrot egy éjszaka. Nem igazán jött össze a hangulatteremtés, bár a kollégisták egy ideje fogékonnyá kezdtek válni az ilyen dolgok iránt. Legalábbis a többség.
Mindig igyekeztem a makacs kisebbséghez tartozni. (Nekem nem kell a Kollégiumi Karácsony. Én egy saját Karácsonyt akarok. Mint régen).

A keresztezõdésben lányt gázolt egy autó.
- Megvan az elsõ - mondta a nevelõ és betolta pocakját az ajtón - mert állandóan rohannak át az úton.
Kijjebb hajtotta a kopár, barna ajtót és benézett.
- Ez egy rendes társaság.
András az ágyon aludt ruhában és részegen - épp csak a takarót hajtottuk rá - Gábor evett valamit az asztalnál.
Válaszolni nem volt idejük, a pocakos bevágta az ajtót és már ment is tovább.
- Mert mindig rohannak az úton - dohogta és újabb ajtókat nyitogatott ki, de a falak már csak az eltorzult, tompa zajokat engedték be.
A folyosón a dekoratõrök asztalokat mostak.
A lány talán csinos volt, talán tetszet is valakinek, de átrohant az úton, tudva, hogy a busz úgysem várja meg és a sofõr vigyorogva csukja majd be elõtte az ajtót. Az autók pedig úgysem lassítanak.
Ahogy ment az Örs felé, egy idõs férfi mellette a „Mennybõl az angyal"-t fütyülte. A taxi szélvédõje mögött kis zöld meg kék fenyõfákon apró, színes izzók égtek.
Tegnap Gabussal a Délitõl fölfelé felfedezett néhány szép, régi, szecessziós épületet. Elvarázsolták ezeket a házakat, s ilyenkor Krúdyt meg Tóth Árpádot várta egy-egy kapualjban, hosszú szürke kabátban és barna bélelt utazó kesztyûben, hogy végre elinduljanak a postakocsihoz le a térre, ami elviszi majd õket egy elvarázsolt világba, ahol a hosszú, havas utak végén régi, dohos kisvárosok rokokó palotáinak, polgárházakká vedlett szobáiban illatos asszonyok mossák fáradt lábukat, s pipaszó mellett hallgatják a híreket a behavazott világról, esetleg nyúlszõr kalapban Kosztolányihoz sietnek a kávéházba, szivar és forró fekete mellé.
De a kapun csak a házmesterné jött ki. Ránézett, morgott valamit és darabokra törte a hangulatot miközben kitolta a kukát, elriasztva a szemetet turkáló nyugdíjasokat.
Andris részegen aludt az ágyon, s bizonyára kazinbarcikai barátnõjérõl álmodott, nem is tudva, hogy a lány pár hét múlva ott fogja hagyni õt s õ majd egy rossz Bogárral Münchenbe megy, hogy soha többé ne halljunk róla.
Aludt, feje alá gyûrve a vedlett, kócos, vörös majmot.
Aludt, borostásan, mint az angyalok.