Kegyelem....Mindenki számára létezik?

"A varázsló egy harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen szomorú, ráncos és kisgyerekes volt a sok ópiumtól, cigarettától és csóktól – hamvazószerdán kora hajnalban haldoklott. Bálteremben vagy lakomán, nem tudom. Egy kis fülkében ült szegény egyedül. Kétség nem fért hozzá, mire a nap felkel, már ki lesz nyújtózkodva, s maga is jól látta ezt. Nem volt szomorú miatta."
"A megismerést, az isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról, hogy az isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: õ ennyit adott alamizsnaképpen az ostobáknak és a gyáváknak. De akik többet érdemelnek - mert többet akarnak -, azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes kockázattal. [.....] A lét esszenciája olyan drága portéka, amelybõl egész nemzedékek, évszázadok alatt kapnak - egy órát.
Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon, mielõtt megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni, és számot vetett magával - mint méltóságához illik -, az raboljon magának mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlõ négyszáz generációnak nyolcezer éves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendõt élek. Egy esztendõ alatt ez körülbelül két millió évet jelent. Föltéve, hogy az ópiumívást mint kifejlett erõs férfi kezded, és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására - amelyet legjobb ügyes orvosra bízni -, tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan lehajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára."
Ezeket a novellarészleteket tekinthetnénk akár egy önéletrajz mozaikjainak is. Kosztolányi unokatestvére, s egyben barátja írta õket. Ideggyógyász volt, zongorázott, hegedült, festett, zenét szerzett, és persze írt. A Nyugat címû folyóirat közli a még fiatal medikus elsõ novelláit. A Budapesti Napló szerkesztõségénél Ady, Kosztolányi, Bíró Lajos társaságában dolgozik. Huszonkét évesen jelenteti meg elsõ novellás könyvét. A varázsló kertje címmel. Huszonnégy éves korában a Magyar Színház bemutatja két darabját, melyek közül egyikhez a kísérõzenét is õ írja. Egy év múlva megjelenik Az elmebetegségek pszihikus mechanizmusáról - címû szakkönyve, melyet már ideggyógyászként ír. Zseni volt.
A neve: Csáth Géza. "A varázsló egy harmincon aluli férfi...." Szenzációs novellák születnek tollából. Sajnos igen rövid ideig alkotott, meghatározta életét, hogy orvosként szabadon hozzájuthatott a morfiumhoz. A kezdetben termékeny író rövid élete végére roncs lett.
Tragikusan hunyt el. Miután lelövi feleségét, saját életét is eldobja magától. Mérget morzsol szét szájában, miközben katonák üldözik egy demarkációs vonal közelében. "A varázsló harmincon aluli férfi."
Sajnos munkássága nincsen elégé megbecsülve, pedig hasonlítható akár Kosztolányiéhoz, akár - más mûfajt tekintve - Csontváriéhoz. Aki hozzájut, lapozzon bele köteteibe! Korábbi novellás könyvei után jelentek meg gyûjteményes munkái is, így A varázsló halála (1987), és a közelmúltban a Mesék, amelyek rosszul végzõdnek.
Kegyelem... Mindenki számára létezik?
"Várj Nyikoláj bácsi, akarok valamit.
- Mit akarsz, te?
- Mindjárt meglátod.
Ványa lábujjhegyen körüljárta a szobát, kinézett a boncolóterembe is. Végre a holttesthez lépett, hirtelen fölemelte kezét, és háromszor erõsen arcul vágta.
A pofonok után némán egymásra nézett a két ember.
- Ezt azért tettem - mondja Ványa -, mert aljasság lett volna, ha ezt a pimaszt, ezt a rablógyilkost, akinél aljasabb ember még nem rohadt el a földben, nem gyaláztam volna meg.
Alkalom volt!...
Az öreg bólogatott, mire a fiatalabb nevetve és bátrabban folytatta:
- Persze hogy megütöttem ezt a disznót, és még meg is rúgom!
Felizgulva az új tervtõl, óvatosan felállott az asztalra, ahol a hulla feküdt, és vigyázva hogy a vizes ruhát be ne piszkolja, erõsen megrúgta az arcot. Azután leszállt. Az öreg már hozta a szivacsot újra megmosták az arcot, megfésülték a haját, erõltetve nevettek, és nem beszéltek többet a dologról."

Kegyelem... Mindenki számára létezik?
"Judittal táncolt. Bosztont táncoltak. Judit csodálatosan járta. Odaadóan és könnyedén lépkedett, kipirult az arca, oldalt hajtotta szõke fejét és szemeit lesütötte. A cigány olyan halkan és finoman játszott... hogy önkéntelenül is Baudelaire egyik sora jutott az eszembe. Zokog a tört szív, mint a hegedû.
Azután látom, hogy a báró meghajtja magát Judit elõtt. Sietve kijön. Az asztalnál fölhajt egy pohár pezsgõt. Fehér az arca, mint a fal. Megtámasztja a homlokát a kezével. Erõltetve mosolyog. - A zsebében cigarettát keres. Egyszerre lehanyatlik a keze. Azután kisiklik a feje alól a másik könyöke is. Õ maga meg levágódik a földre.
Odarohantam, és kigomboltam a mellék a kabátot. A szíve már nem vert, a rettentõ izomerõltetés miatt a teste pár pillanat alatt már csaknem merev volt. Kinyújtottuk. Én egy asztalkendõvel felkötöttem az állát, egy másikkal a szemét. Csak azért tettem ezt, mert tudtam, hogy a báró romantikus, mint mi annyian: akik mind kívánjuk, hogy bekössék a szemünket és föl az állunkat.
Benn a cigány csendesen tovább játszott. Beüzentem, hogy játszanak: ez a báró utolsó kívánsága. A leányok összeverõdtek egy sarokba. Kivörösödve néztek egymásra, azután lassanként mindannyian titkolódzás nélkül sírni kezdtek. Künn a tavon hajnali kék, õszi párák ültek. Hideg szürkület nehezedett az alléra. A fák dideregni kezdtek, amikor vittük a bárót a rendõrszobába. A fasor végérõl visszanéztem.
A teremben, mint kisírt szemek, vörösen pislogtak a lámpák, halkan szólt a zene, és az ablakon fehér ruhás lányalakok bámultak utánunk."
Kegyelem...? "A varázsló harmincon aluli férfi..."