1948-ban
Nehézkedés és kegyelem
címmel páratlan könyvecske látott napvilágot, szerzõje Simone Weil, egy harmincnégy esztendõs lány, aki elhagyva tanári katedráját marósként dolgozott, s lényegében éhen halt Londonban.
A nehézkedésrõl és a kegyelemrõl. Simone Weil szerint lelki életünket az anyagi világéhoz hasonló mechanisztikus törvények mozgatják. Lelkiéletünk minden természetes folyamata az anyag nehézkedéséhez hasonló törvényeknek enged. Egyedül a kegyelem ismer kivételt.

A hatás és ellenhatás fizikai törvényének megfelelõen természetes lelkiéletünkben is érvényesül az az elv, hogy jótettünkért jót várunk, s a rajtunk elkövetett rosszat se tudjuk válasz nélkül hagyni. Ez a lelki élet természetes folyamata. Aki lemond errõl, vagy akit a külsõ körülmények megakadályoznak ebben, annak lelkében kínzó, természetellenes üresség támad. Elviselhetetlen állapot. Legtöbben bûnnel vagy bûnös képzelgéssel töltik ki. Egyedül akit a kegyelem segít, tudja elviselni türelemmel a belsõ ürességet, mely lényegében Isten várásának állapota.

Aki nem él mindenkori hatalmával, abban tûrhetetlen üresség támad, ami ellene mond minden természeti törvénynek. Erre egyedül a kegyelem képesíthet. A kegyelem teljessége egyedül a neki szánt ürességet tölti meg. Szükségünk, ha valamit adunk, hogy megkapjuk ellenértékét. Ha mégis lemondunk róla, az üresség szívóhatásához hasonló hiány támad bennünk. Ebbe az ürességbe árad be a természetfölötti vigasztalás. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha valóban nem keresünk egyéb
orvosságot. Aki csak percre megtapasztalja a belsõ ürességet, az vagy elbukik, vagy elnyeri a természetfölötti kegyelmet. Rettenetes kockázat, de meg kell történnie. Akár a tökéletes reménytelenség árán.