Rovatvezetõ: Jóna Dávid


- Hogyan bocsássak meg másoknak?
- Ha senkit sem ítélnél el, sohasem kellene megbocsátanod...
/Anthony De Mello/
Kegyelem

Az ötletgazda cinizmusával írhatnám, hogy jól belehúztunk. Barátom óvott a kegyelem témától, de csak részben lett igaza. Dehát döntsd el Te, kedves olvasó!
Munkatársam kálváriáját megjárva felsírt végre a megvalósult kegyelem, az élet megállította óráimat, az angyal átsuhant, a feltépett mindennapokból kivérzett egy felfogható valóság. Angyal volt – minden bizonnyal az.
Szemek, mely visszatükrözték egykor hitt önmagam, ahol megadom magam magamnak, ahol a szeretet hirdetõk ítéletét várom, s a kegyelmet is hozzá. Mert, ha a kegyelmet hiszed, megfogod találni. Nem megkapni fogod, megélni inkább, egy arcban, egy mosolyban, egy gyermekben, büntetésben, a halálban. A kegyelem benned felépíti elefántcsonttornyát ahová lelkedet deportálja, s imitálja az Elysiomot – a boldogság szigetét. Felmentést ad gyengeségeinkre, választ esendõségünkre, kérdõjelet az esetlegességre.
Az angyal ott állt mellettem, nyitott mesekönyvet nézegettünk, gyermekkori szívdobogással néztük a nekünk készített tûzijátékot. Kívül hideg volt, belül meleg, lángoltak a jól felépített építmények, dõltek a cserepek, s az igazán mesteri gerendák. Az arcom megfogta légnemû kezével – ez a kegyelem döfés –, az angyal arca ellenfényben, az angyaloknál ugyanis ez így szokás. És ott, és akkor "megtörtént, holott nem követtem el, és nem történt meg, holott elkövettem."
A vágóhíd fülledt melege, a futószalag rutin kattogása, a fõnököm bölcsessége most nem józanít, a családi örökség korinthoszi magabiztosságú tehetsége kinéz szemellenzõi (a szem ellenzõi) mögül, s megkérdõjelezi a kordivatot, visszakérdez a kegyelemre, s lázas fejét az angyal ölébe hajtaná, hátha máshol ébred, hátha nem ébred.
A kegyelem katarzis, élmény, csoda - ami bennünk valósul meg. A hálának és a köszönetnek nincs értelme, mint ahogy a "bocsánatnak" és a "sajnálomnak" sem.
Gyermekem kéredzkedik:  Pappikám, segitesz? - és persze, hogy igen. Azért vagyok kisember, hogy vigyázzalak. Ne félj kicsim!
Pompeiben sétálok, mert nincs kegyelem. A determinációban hívõknek, ezt jobban kell tudniuk, nincs fellebbezés, jó magaviselet - a leosztott lapokból játszunk, s ez ennyi – meg egy bambi.
Ne keress logikát, felborítottam magam, ma ne keress a szavak mögött, ne próbálj kódolni, érteni. Most fésületlen vagyok, a kráterben a pusztító, s most nem locsolom egynyári pázsitom, jó hangyaként nem szerzem be a télire valót, nem pucolom be a házam, hanem az asztalhoz ülök, berendezem azt utolsónak,  – legfeljebb izzadtan ébredek.
Godot - a kegyelem! Mi pedig várunk, rá! Kívülrõl várjuk, elképzeljük ahogy közeledik felénk, s azt elképzelni jó. Mert a hit nem ezért jó mert igaz, hanem mert hinni jó! Közösségek állnak harci rendbe, tenyerük összeborítva, s hogy mit kell érezniük leírva, megénekelve. Közbe becsúszik néhány Adáshiba, mikor Jézus meglátogat, de nem az elképzelt jelmezben. Nem ismernek rá.

A kegyelem, az öröklét szivárgása. A legbelsõbb ereklye, egy hosszan tartó élmény, amely kormányozza a továbbiakat. A kegyelem a megéléstõl az. Katartikuma a lelkünkbõl épít.

A kegyelem, bizony (akár pillanatnyi) hierarchiát feltételez, az erõfölényét nem használó gesztusa nyomán kialakult állapot. A kegyelem lényege nem a kényszer! A hatalom önmagán emelkedik felül, ereje így tisztul. A kegyelem megélt szeretet. A kegyelmet csak kapni lehet, a kegyelem gyakorlása érthetetlen szereptévesztés, a kegyelem, egy visszaigazolt jó döntés.

Vagy. Mérnök barátommal a Moszkva téren sétáltunk, s kértem, hogy beszéljen arról, hogy neki mit jelent a kegyelem szó. Megszabadult teherként, elszánt õszinteséggel és elkeseredetten azt mondta, hogy nincs kegyelem. Áldozatok vannak. Gyermekeit félti... – itt megállunk, körbenézünk a Moszkva téren, s érzem igazát. Majd egy orvost kérdeztem, megélte-e a kegyelmet? Az elsõ kríziseknél, az elsõ halálnál, az elsõ küzdelemnél. Azóta futószalag sorsok elõl kell menekülni, önmagát védenie, hogy döntésiben ne befolyásolja õt. Majd egy zenész - iparmûvész barátomat kérdeztem. Azt mondta, hogy a kegyelmet ugyan nem tudja megfogalmazni, de a kegyetlenséget viszont látja, érzi.
Filozofálunk, moralizálunk, széplelküsködünk és talán valóban hisszük is, de a világ ránk cáfol.

játékmester jogán

A kegyelem meghallgatott fohász, a megvalósulás kegyelmével szertefoszlott remény. Önzõ és idealista létem minden kanyarba megkérdem, s Te barátom válaszolsz, azért is talán, hogy Te is kérdezhesd – soha meg nem kapott – bizonyosságot várva. Elszigetelõdésünk így kap megerõsítést, annak illúzióját.
 

Pilinszky János 
Kegyelem 

Bogarak szántják a sötétet 
és csillagok az éjszakát. 
Van idõnk hosszan üldögélni 
az asztalon pihenõ lámpafényben. 
Megadatott a kegyelem: 
miközben minden áll és hallgat,  
egyedül az öröklét mûködik.

Az öröklét - egy lélegzet, egy közös lélegzet. Azt hiszem. A megalvadt remények kávézaccal keverve is nehezen érthetõk. Delphoi jósda alatt gázok füstölték ki az elképzelt jövõt. Én sportot találtam abban, hogy lelkem vágóhídra vittem, szeretni jól, meg "nem annyira nagyon" nem tudtam, így szép mosolyú láncfûrészek deszkának néztek. A vizes járdákon nem sajnáltam cipõmet, pocsolyákban néztem a város fényeit, megmutatni igen, megláttatni nem tudtam. Azóta is a  kegyelmet keresem, az okosok meg is mutatják. De belülrõl fázom, a lópokróc ettõl nem véd.

Szeretlek - hát ez mi, ha nem az!
Ha szeretnél meg is valósulna...

A vadászkutyák loholnak, csaholnak a vérükbõl átformált praktikum nyomán, hogy jutalmat remélve elkapják az áldozatot. A kiképzés nem hagy kétséget, minden gerincroppanásnál bizonyosodik.

Most méricskélnek, nézik fogazatom, pulzusomból számítják ki szívem súlyát, s minden nap halálra ítélnek. Miért? Mert bizonyítanom kellene azonosságom önmagammal, a valódiságom. A hitem a legendák, s a pszichológus praxis szerint ez csak egy állapot – és az is. A halántékomon s a csuklómon párologtatom a zsúfolt és fájdalmas világot. A pillanatokba töröm a szerelmet, esetlen és zavart szavakkal akarom, hogy a vonat ne álljon meg a végállomásán, hogy ne legyen vége a napnak, a mozdulatnak. Kuriózumnak jó vagyok, napi mosoly-kegyelmet kapok gondozóimtól, sajnálat-csókot mert jó, csak mert jó! Meztelenségem kisfiús báját megmosolyogja a part, a part, mely elnézi áradásom, a gátakon megtörõ erõm.

A kiûzetés megtagadta a kegyelmet. A képzelet visszaadja.

A kupolateremben a lovag a Grál elõtt áll. Hosszú volt az út, kezében tartja, mintha Sorsa volna, s keresi benne az Isteni erõt, de csak a kegyelmet kapja, a keresés végét, a megvalósulást, a létezést, a VANt, az öröklét esélyét. A kehely, mit sem tud errõl, a kehely kehelységét másképp fogalmazza az ivó, másképp a lovag. A lovagnak a megtalálás bizonyosság, a hit bizonyossága, hogy a Grál létezik. Az a Grál, amely csak egy használati tárgy, mint Mi mindannyian.